Korábban sokat meséltem katona éveimről, mik további életem meghatározóivá váltak. Már elvesztem az útvesztőkben, ezt mégis leírom.
… Tisztesek ritkán vettünk részt gyakorlatokon, a körleten belül volt szelektív munkánk, ki irodában, ki a műhelyben a konyhán. A fegyverünket ismertük, kötelező elméleti oktatásokon vettünk részt, még gyakorlatban is. Mégis mikor az első éles lövészetre mentünk, volt bennem félsz. A társaim már profik voltak, mi félszegen álltunk a céltábla előtt. Már az is furcsa volt, hogy gépkocsira fel, aztán le, aztán sorakozó, fegyvert tölts, célra tarts, egyeslövésekkel tűz! Porzott előttem a mező, a céltábla olyan messze volt alig láttam. A fülsüketítő zajban egyre koncentráltam, ott távol találjam el az „ellenséget”. Valaki megrúgta a bakancsom, hátra fordultam, töltött fegyveremmel remegő ujjam a ravaszon. Mindenki feküdt, csak a parancsnokom állt mögöttem, rémült arccal, „Katona, azt mondtam célra tarts és csak akkor tüzelj! És a fegyvert soha ne fordítsd a parancsnokaidra, bajtársaidra!” Idő kellett, hogy megértsem, de az kevés volt, hangja miért változott, gyengéd, megértővé. Fegyverem sorozatra állítottam és lőttem, míg a tár ki nem fogyott. Láttam a bábum lebukott, győztem. Örömömben nem osztozott mindenki, de nem érdekelt, feladat végrehajtva. Fülem csengett, da hallottam parancsnokom hangját, amint Szanathy barátomat korholja, „Nem veszi észre, hogy a szomszédja céltábláját lövi?”. Aztán gépkocsira fel, irány a laktanya. Talán Ugod, vagy valamely falu, ahol áthaladtunk, talán kocsma illata, vagy rövid szoknya látszata, de árokban kötöttünk ki. Fegyverünk lábunk közt, egymásra buktunk, riadtan kérdeztük senki nem sérült meg? Eszembe jutott az oktatás, minden tevékenységünknek, gyakorlatnak lehetnek veszteségei, technikai, akár ember. Úristen, talán értelmetlen halál? Másik alkalommal nyeles kézigránát dobását gyakoroltuk, persze számunkra már élesben. Elméletben megtanultam, ujjaim közt a gyújtó a nyél tenyeremben a test. Össze kell szerelni, beránt és dob. Egy dombhát mögött lapultunk, előttünk tisztes távolban egy letűzött karó, oda kell dobni. A „nyegleó” főhadnagy utasításokat osztott, nem először csinálta. Távolban őrszemek, hogy civil véletlenül se lehessen közelünkben. Nem volt oktalan a félelem. Szanathy barátom következett. Összeszerel, jelzi, hogy kész, beránt és dob. Repült a gránát mindenki a földön, számoltunk egy-kettő-három és semmi. A gránát előttünk néhány méterre pattogott. A főhadnagy nyugodt volt, „hát ez nem sikerült katona menjen ki és dobja újra”. Ha láttam félelmet ember, barátom szemében, ez az volt. Parancs, menni kell. Lassan kúszott minden mozdulatában láttam a félelmet, agyamban az egy százalék a veszteség. Aztán felugrott, jó nagyot rántott, és repült a gránát, túl a célon jó messze, hol az őrszemek már feküdtek, és tompa morajjal robbant. Én következtem. Racionális elmém azt diktálta, ne ess a barátod hibájába! Az összeszereléssel nem volt baj, de azt senki nem mondta a fejet a nyéllel mennyire szabad meghúzni. Műszaki emberként, biztos, ami biztos, még egyet húztam rajta. Visszanéztem, de mindenki a földön, mire kimondhattam volna, hogy kész, azt halottam, dobja már el könyörgöm! Azért a biztonság kedvéért jól berántottam. Röpült a cél felé, ahogy gyermekkoromban fejszével, késsel, agy kődarabbal mindig célba találtam! És a cölöp kidőlt, pontos találat, de nem dicséret! Ez mindig adrenalin és a siker élménye. Más volt, mikor a „vigyázzt” kellett vernünk a betonon. Lábam bokám a félcipőhöz szokott. Bakancsom új volt puccos, mindig ragyogott, de betöretlen. Mosolyogtam, Szanathy haverom nem vette fel a ritmust, mikor mindenki együtt koppant, mindig volt egy hang, ami az ő bakancsából jött, olyan fals! Ezért újra és újra koptattuk a betont. A kiképzőm kíméletlen volt, már elviselhetetlenül fájt a bokám, de újra és újra. Szemembe nézett, „mi van katona nem bírja, jelentem bírom! maga vigyorog, jelentem nem!”. Este véres volt a bokám a jobb lábamon az achilles sarok fityegett, mint a fityma. Egy hét „gyengusz, de, az eskütételre együtt vertük a „vigyázzt”, szeretteim, barátaim, és az én büszkeségemre, mert fájdalmat okozni lehetett, de megtörni soha! Jól megtermett sármos huszonéves kiképző volt, tizedes, ahogy én is de a kiképzőm, fölöttem állt. Egyik eltáv alkalmával megerőszakolt egy hetvenéves nőt, hadbíróság és soha nem hallottam róla. Néha nem értettem mi a való világ, mi az álom, hol van a határ, hol az ember, kiképző, vagy állat lehetek… Csak néhány hónap, talán örökké valóság, földi létben egy pillanat, és emlékben, a pillanatnak is csak tört része…
