Bakonyszűcs, számomra ismeretlen világ...

… Bakonyszűcs, számomra ismeretlen. Nincsenek emlékeim, talán sosem jártam ott, de van egyfajta erkölcsi, ismeretlen kötődés. A szeretett dédink, Bakonyszűcs szülöttje, Wölfinger lány, aki írásaimban sokszor szerepel.  

Én beférkőztem a család rejtelmes életébe. Feleségem Szólás lány volt. A papa első felesége Anci, a dédi leánya. A képeket nézve csodálatos, gyönyörű nő lehetett. Sajnos elvesztette születendő gyermekét és ő is távozott. Márta (Tóth Márta), feleségemnél jóval idősebb, mégis mintha barátnők lettek volna. Sajnos ritkán beszéltünk közös múltjukról, mégis érzem a kötődés fontos volt. A rákos gyerekek rehab központjának megalapítója, elment. Rám maradt sok-sok fénykép, sok nyomasztó emlék. Csak forgatom, rendezgetem, de kidobni nem tudom. Szabadulni szeretnék az ismeretlen múlttól, és mégsem hagyom pusztulni. Míg Gitta élt, szép ismeretlen emlék, ma relikvia, valakiről-valamikről, akit soha nem ismertem. Többször álmodtam arról, hogy unokámmal fölkerekedek, elmegyünk együtt Bakonyszűcsre. Bekopogunk ajtókon, azt mondom én vagyok az ismeretlen, és miért vagyok itt, nem tudom… Dédi nehezen tudta feldolgozni, papa újra nősült és megszületett feleségem, a Gitta, aki dédinek a „fogadott” szeretett unokája lett. Papa a dédit soha nem tudta feledni. Életútjuk összefonódott. Mikor én megismertem, már Almádiban lakott. A sokat emlegetett Tóth Gábort, a Gábor bácsit, már nem ismerhettem. De ott volt mindenhol, a horgászcuccai rám maradtak, ma sem értem miért nem tudom kidobni régi horgait, valami titokzatos emlék fűződik hozzá. Az én, a mi életünk csodás volt a dédivel. 

A kertünk minta kert, boldog volt velünk és mi még boldogabbak vele. Mártiról soha nem beszéltünk, jelenlétemben soha, tabu téma volt. Aztán a dédi is elment, fájdalmas, de tudomásul vettem. Ágya felett lógott egy festmény, mindig megcsodáltam.

Azt mondta, ha elmegy a miénk lesz.Most az én ágyam fölött lóg emlékeztetve a felejthetetlen múltra. A rosenthali porcelán készlet, Gittának a mindennapi kávé, ami kijárt csak ebben.

Ezt is megörököltük emlékezve, valaha valamikor jó és szép volt minden. A pápai temetőben nyugszik. Sokszor elmentünk, gazoltunk, sírhelye mindig hanyagolt, rendezetlen volt. Mikor már nem tudtunk hozzá menni gyertyát gyújtottunk ablakunkban és feleségemmel gyermekeimmel együtt emlékeztünk, ahogy a Szólás ősökre is. Mikor kérdik miért fáj nekem Pápa, talán ezért! 

Tudtam volt örökösödési vita, de engem mindez csak közvetve érintett, voltak családi titkok, amibe nem avattak be. Azt viszont tudtam, hogy feleségem bántotta valami, ami talán igazságtalan, talán ő ellene szólt. Mártit nem ismerhettem, tudtam kimagasló munkásságáról, a család számára „zűrös” életéről, számomra mégis egy misztikum volt. Aztán elment a papa, a mama, sajnos a feleségem is és itt maradtam a fényképekkel a rejtelmes múlttal. Talán furcsának tűnik, de nem tudok fényképeket elégetni, kukába dobni.  Látszólag semmi emlékem nem fűződik hozzá, mégis úgy érzem nincs jogom a múlt egy emlékét megsemmisíteni. Gyermekeim, már nem így gondolkodnak, számukra nem lesz nehéz megválni emlékektől, de míg élek kötelességemnek tartom a megőrzésüket, nem tudom kinek, de talán valakinek, akinek még mindig számítanak. Egy dobozba rendeztem, gondoltam elküldöm a polgármesternek és döntsön szíve szerint, mert számomra már teher! 

Mondjátok meg, miért nehéz emlékeket elengedni? Mi lehet az, mi lelkemet terheli? Ki az, ki lehetett életem része, még csak emlékként is.Tudom, szabadulnom kell  álmaimtól, el nem varrott emlékektől, mert itt vannak még mindig a jelenemben és a jövőmet, ha csak részben is befolyásolják!...