Mert magyarnak lenni jó...

 

… Milyen csodálatos a magyar nyelv, minden szó gondolat mögött ott van az értelem az érzelem. Ott van, mit álmodban megélsz, remélsz, és ott van a morbid valóság.

Mert magyarnak lenni büszkeség, csoda, mely minden pillanatodban ott él lelkedben és a jövő, mely rád vár, mert megérdemled.

Vajon vannak-e határaink, vagy létezünk határok nélkül, kikben magyar vér buzog, apáink vére folyik és kész emlékezni a múltra feláldozni mindent. Mert a megszentelt vérnél nincs szebb és csodásabb!

Vagy léteznek álszent magyarnak magukat vallók, kik képesek eladni a hazát, a jó létért, sárba taposni mindazt, mit őseink évszázados harcai tetteik nekünk ígértek?

Talán egyszer te is ott állsz az ítélőszék előtt, meztelenül, földi vagyonod nélkül szemérmed eltakarva, mert nemzettél gyermeket egy hamis hazának nagyratörőt, mint te voltál. Kolomposként egy nyáj élén haladsz, de már nem a hangod, a léted határozza meg tudatod. Istenhez kiáltott hamis szavad, már csak arra lesz elég, hogy újra el ne botolj. Mert Ő képes megbocsájtani, de feledni soha!

A temető szélében nyugvó katona már nem kér, de vérét áldozta, névtelenül nyugszik, még a földi léten túl is remél érted, értem.

Csak …

„Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... -
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
"Világszabadság!"
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyugatig,
S a zsarnokság velük megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjúi vér ki szívemből,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. -
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével
És fátyolos zászlók kíséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!”

Látom elmédben megelevenedik egy kép egyszerre vagy megértő, elfogadó és elutasító. Nem baj, magyar vagy, nem vagyunk, voltunk leszünk soha egyformák…