Kékfestők Pápán...

... KLUGE-család a hagyomány szerint Szászországból származott és Mária Terézia idején telepedtek meg Magyarországon. Kluge János 1777-ben Sárváron volt festőmester. Id. Károly az 1780-as években a kötelező vándorlások után visszatért a család származási helyére, 1783-ban Sárváron önállósította magát. 1786-ban Pápán a Tapolca patak partján megalapította műhelyét. Egy 1806-ban keletkezett leltár szerint a festőműhely értéke a felszereléssel együtt 4 500 forint. Fiatalabb Károly is folytatta apja mesterségét, vándorlásai után 72 mintadarabot hozott haza Pápára. Őt Ferenc követte, akinek tevékenysége alatt 1869-ben megalakult a városban a kékfestő segédek betegsegélyező társulása. A család következő tagja ugyancsak Károly (1853–1919) 1895-ben vette át az üzemet. Az ő gyermekei Ferenc és Matild voltak. Az üzem Kluge Ferencné nevén működött tovább, hogy az évtizedek során szerzett vevőkört megőrizzék. Ferenc halála után Matild férje, Karacsay Béla katonatiszt leszerelt, kitanulta a szakmát és vezette az üzemet. A Kluge-műhelyt 1954-ben védett gyűjteménnyé nyilvánították, 1962-ben létrehozták a Pápai Kékfestő Múzeumot. – A család tagjai a pápai Alsóvárosi temetőben nyugszanak.

Érdekes levelező lapokra bukkantam a régi képeslapok gyűjteményemben. Vajon a címzett azonos lehet a fent említett Kluge család leszármazottjával?

… Feleségem nyári szünidőkben a Kékfestő Múzeumban dolgozott. Élvezte és csodálta a művészet eme ágát. Vajon ki lehetett a Boriska néni. Sok-sok időt töltöttek együtt, állítólag ott lakott. Volt egy nagy bádog, vagy alumínium lavor amit, ha dühében földhöz vágott, minden felkorbácsolt kedély lecsillapodott. Nekem is lett egy hasonló Boriska néni féle edényem. Elég volt leejteni és az indulatok, düh, harag nullpontra kerültek. A lakásom tele van kékfestő kelmékkel. Asztalterítők, alátétek, párnák sokasága, mindezt ő varrta, mert soha nem tudott elszakadni emlékeitől. Némelyik már kifakult van, ami még őrzi eredeti színét. Volt egy kis buggyos ujjú felső, kedvenc fiatalkori ruhája. Varrt szoknyát magának, olyan libbenőst, tele anyaggal, mintával. A vásárokon nem lehetett kihagyni és mindig venni kellett. Egyszer talán Zalaegerszegen jártunk, vagy Sárváron, már nem tudom és nincs kitől megkérdeznem. Volt egy címünk a rég múltból, talán leszármazott, vagy valamilyen okból Pápához kötődött. Boldog ölelés, évtizednyi múlt emlékei elevenedtek meg. És minden a kékfestőről szólt. Lehetett bakancslista, de vágya teljesült… Nagyon régen jártam Pápán, már a kontaktus is hiányos. Sajnos nem is készülök, ha csak valami csoda folytán fiaim felajánlanák, tegyünk egy sétát! Mindig azt mondják, papa merj kérni, mert nem ismerhetjük rejtett vágyaidat. Kérni mindig nehéz volt, felajánlást elfogadni könnyebb. Mert nekem is lehet bakancslistám, de mindig homály fedi. Konkrét tervet készíteni vagy sodródni az árral nem ugyanaz. Sokszor úgy érzem igényeim a kapumig nyúlnak, a külvilág már idegen számomra. Míg volt nekem, nem voltak korlátok, a vágyak beteljesülése, mindig a közös akaraton múlott. Egyedül félkarú óriás lehetek, leszűkült vágyakkal az örök elfogadással. Tudom nehéz elfogadni, megérteni gondolkodásom, mindig várom, hogy más legyen és azt is tudom ezen csak én tudok változtatni. Mert azt is tudom, hogy Ö is így akarná!... Sokszor talán ismétlem magam, írásaim. Bocsássátok meg nekem, minden pillanat gondolatom más szemszögből nézve, más és más. Mindig a gondolatiság egy-egy nüansznyi érzés határozza meg létét...