Cicák, kutyák, kedvencek temetője...

 

... Anyának mindig voltak cicái. Mikor megismerkedtünk, Pápán hatalmas cicák várták, hogy a főiskoláról hazatérve, kicsit dédelgesse őket. Nagy ház, a telek végén csörgedező patak, a természet viszonylagos közelsége, békák ebihalak, mocsári növényzet, mindig nyíló virágok, idilli volt.

Almádiban az első szülői találkozáskor anyámék kiscicákat is hoztak ajándékba, a két kicsi kormit. 

80’-ban költöztünk Veszprémbe, megszűnt a kedvenc állatkáink szeretete. Volt újszülött fiúnk, és még egy, volt a négy fal közé zárt boldogság, de mindig valami hiány. Gyakran látogattunk Almádiba, nekünk ott volt a Dédi, végtelen szeretetével, a cicák már „lekoptak”, pedig mindig etette őket. Volt kertem, mérnöki pontossággal tervezett minta kert. A boldogság forrása nem innen fakadt, de éreztem mindig csörgedezik bárhova is visz utunk.  

Mindszentkálla más volt, könnyű volt megtanítani, ki a kacsa, ki a lúd, ki a tojó és ki a kakas. Volt futás, mikor a kakas a gyermeki szeretet nem szűvelte, aztán volt kakaspörkölt, mert a papa másként gondolta! A nyuszik a kezünkből ettek simogatni olyan jó volt. 

Tíz-tizenkettő év telt el, gyermekeim növekedtek, az ingerszegény környezetből kiköltöztünk Szabadságpusztára.

Nagy kihívás volt, nehezen fogadták a változást, eltűntek a barátok, nem volt 28-30 fok a lakásban, a mama varrt dunyhái jó szolgálatot tettek. Soha nem fáztak, mert az a sok libatoll fűtötte testüket és idézte a múltat. 

A hiány önző érzése talán rólam szólt, de volt megértés, volt remény minden szebb lesz. Itt is csoda kertem volt, megfértek a nyuszik, a csirkék, igaz sokszor megtréfáltak a görények, menyétek, mert ritkították az állományt. De, ha bosszankodva is elfogadtam a természet törvényeit.

Anya igényelte a cicákat, fiaim a kutyákat.

 

Mindig volt barát, ki idehozta, az útszélén fellelt  kedvenceket, mert tudták anya befogadja.

A Maci cica, talán fajtiszta volt, anya egyik kedvence. Eltűnt, anya nagyon szomorú volt. A gumi abroncsok közt kaparást véltem, félve nyúltam és felleltem az anya igazi kicsi kedvencét a szürke brit cicát. A boldogság leírhatatlan volt. Kis szürke gombóc, kit talán a Kitti nevelt, mert megvonták tőle az anyaság gyönyörét de anyának lopott egy kedvencet. Az idő múlt az ő életük földi valóságban nagyon rövid. A halála előtt pár nappal bejött, élvezte anya simogatását, talán megbeszéltek mindent, mi a földi léten túl remélhető. Én nem bírtam a szenvedést a haláltusát elviselni, anya simogatta a végtelenségig. Reggel egy tetem várt rám, anya zokogott, új hely a kedvencek temetőjében.

Unokám azt mondja papa figyelj a kormi cicára, mert öreg de a mama lakozik benne. Ő volt ki beszökött és kapott egy utolsó simogatást, aztán elment hónapokra. És visszatért, talán emlékeztette, hogy a papa adott enni, anya a szeretet.    

Nem szívesen emlékezem kedvenceim temetőjére, éppen elég tudom, hogy léteztek. Csodálatos világ volt tele szeretettel és tele fájdalommal. Nincs fejfa virág már nincs emlékezés, csak a döngölt föld, ahol pihennek...