… Késő délután, apu hazajött a nejlon busszal.
Körülötte rajta, hoztál madár látta kenyeret? És faltuk a száraz darabkákat, mert mindig mindenkinek jutott. Anyu a konyhában tüsténkedett, hatalmas konyha, nagy edényben sercegett a zsír, benne számtalan finom falat. Aztán szemem beszűkült, ez a mi konyhánk, a sparhelten nagy lábas, benne néhány szelet szalonna, bőven foghagymával, vastagon piros paprikával meghintve, asztal körül csemetékkel. A falak közel voltak a hencsergő, középen asztal, körülötte stokik, a másik falon a mosogató, szemben az üvegajtós kredenc, féltve őrzött üvegekkel, csetreszekkel, egy ülő pad nyitható tetővel, benne frissen mosott vasalatlan ruhákkal, egy sámli a sarokban. A sparhelt előtt fűzött kosár, benne a maradék fával, venyigével. A pókok nem nyughattak, mert hangos kacajunkkal elűztünk minden rosszat, mi számunkra idegen volt. Egy tálból enni mindig élvezet. Nem volt enyém tiéd, csak, amit elértél. Döglesztett saláta, fenséges. Apunak maradt a tál kitörölni kenyérrel már mosogatni sem kellett. És a saláta lé, mindig tisztára itta. És jött a hancur, legyőzni szőnyegen, három gyermek a nyakában, feladod, és mindig feladta. Ti győztetek. És mi mindig boldogok voltunk, jó éjt puszival álomba szenderültünk, alig fűtött szobában a dunyha alá bújva vártuk a holnapot. Hajnalban anyu ágya üres volt, apu elment a bányába dolgozni. Bennünk a remény, ugye mindig visszatér?
Lelkét soha nem érthettem, bár tudtam volna gondolatai közé rejtőzni. Fájdalmat sebet soha nem mutatott. Ő volt a megtestesült boldogság! Vállalt öt gyermeket, reményei közt egy leányt. Aztán kapott az élettől fiúkat mellette a papát, mindenki férfi. Remélt lány unokákat, kiknek varrhatott fodros szoknyákat, kiket kényezhetett lelke szerint.
Mindig volt csínytevés. A szekrény tetejéről ugráltunk apuék ágyába. Az ágydeszkák nem bírták, persze szemet hunytunk, akkor még nem vállalhattunk felelősséget. Dunyhánk alatt kuncorogva vártuk a fejleményt. Apu mosolyogva megoldotta, kiment vágott néhány deszkát és a hitvesi ágy makulátlan maradt.
Minden nap, minden pillanat egy érző gyermeknek, számomra gyötrelmekkel teli időszak maradt. Anyám szemében látni, meddig a boldogság, örökké a végtelenségig?
Mikor megkérdik, hogy lehet méltósággal írni? Hogy ne bánts, ne ítélkezz. Először érezni kell, átérezni miről írni kívánsz, aztán már csak várni, várni a csodát, hogy értő fülekre talált, remélni, hogy kiben mosolyt, kiben fájdalmat keltett, de soha nem sértettet! Mert a csoda bennünk rejlik, felfogni, érteni, azonosulni vele, már privilégium!...
Nem egyszer hallottuk ajkán felcsendülni e dallamokat, akkor nem értettük, ma már értelmet kapott, tudjuk a remény a szeretet, és benne volt minden ami ránk várt...
https://www.youtube.com/watch?v=vS0Mkit8V4w&list=RDCBtcvrpieLo&index=3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése