Gyermeknap, avagy hetvenedik?...

 

… Évek óta először újra élet volt a konyhámban. Nem volt megrovás, elmarasztaló tekintet, csak a megértés a szeretet. Minden kézre állt, ha nem, hát kérdés és válasz. Olyan furcsa négyen nem fértek el a konyhámban, egyik mosolyával derítette a fiukat, másik nyugtázva történteket része volt a történeteknek, és mindig minden egységben. Anya és én a fellegekben jártunk.

Néha gombócot éreztem a torkomban, szívesen sírtam volna, de nem lehetett nem voltam egyedül. Szemem uszályos volt, mint vihar után a háborgó tenger. Valami ürüggyel elvontam magamról a figyelmet, és azt élveztem, ami köröttem van, a zsongást, mindenki megtalál mindent, és mindenki arcán a boldogság. Érdekes nem volt háttér zaj, zene, a puszta is csendes volt.  Sokszor nem értettem, mikor emberek azt mondják a csendre és nyugalomra vágynak, most megértettem az odafigyelés egymásra, az emlékek a sztorik, hangos kacagás, ez volt a zene. Sokszor éreztem érintést, olyan apropó ölelést, nem sajnálatot, a boldog együttlétet. Most először nem hiányoztak a gyerekek az unokák. Furcsa érzés, hiszen szellemben minden pillanatban velünk voltak, de nem vonták el figyelmünket egymásról.

Mert találkoztunk, öt fiútestvér és a feleségek. Nem tudom lehet-e erről írni gondolkodni úgy, hogy mindenki értse. Nehezen szántam rá magam, hogy leírjam, de úgy gondoltam, tudnod kell, hogy létezik önzetlen testvéri szeretet, létezik felelősségteljes összetartozás. Mikor fiaim szervezték, nagy volt bennem a félelem. Nem tudom miért, hiszen a testvéreim, megértők szeretők, szerethetők. Először elzárkóztam, csak ne nálam, független környezetben, ahol nincsenek emlékek. Közös ebéd, a Dózsa városban, a volt "hullamosóban". Igen, ehhez is emlékek kötnek, igaz soha nem tértem be egy felesre sem, de tudtam létezik, valakiknek mindig fontos volt.  A "Kemencés" talán ez a hely amire tudatalattimban vágytam. Itt jön be a gyermekeim megérzése, valahol a lelkembe látnak, tudják mire vágyok, ami oly egyszerű és felfoghatatlan. Kemencében sült oldalas, csülök kacsa comb, párolt káposzta, mi finomabb volt, mit valaha készítettem. Aztán láttam mosolyt hallottam kérdést és választ idegen emberektől és megértő reakciót testvéreimtől. Nem tudom a lelkem hol járt, de szerintem leszállt az "egyszerű" emberek közé ahova én is tartozom a testvéreim közé, mert a pillanat is megigéző volt.     

Aztán rájöttem, ha vannak is emlékek, az mind közös, együtt töltött pillanatok, érzelmek, hogy anya elment nem lehet akadály. Azt kértem ne adjunk nevet a találkozásnak, véletlenül sem, hogy emlékeztessenek a hetvenedik születésnapomra. Nem minden úgy sült el, ahogy terveztem, mert volt torta rengeteg ajándék sütik, csokikák, és még énekeltek is nekem, ami akkor nagyon fájt!

Aztán közösen egyetértésben átneveztük a napot, az alkalmat, gyermeknapra. Öt gyermek találkozására a napra, mire mindig emlékezni fogunk. Mert feltörtek az emlékek, gyermekkori csínytevések, amit leírni nem lehet, csak átérezni. Mennyi új, eddig ismeretlen élmény, ami agyamba újra beépült, és ha írok, talán enyémnek tudom, mert azt mondták részese voltam, csak nem emlékszem.

Lehetne fokozni az érzéseket, de nem akarom, megkaptam amire vágytam, ami hiányzott, mert anya elvesztése elvakított, de újra érzem van élet a fájdalom a bánat mögött. Köszönöm fiaimnak, akik hitet, reményt adtak, testvéreimnek, akik a hónom alá nyúltak, és külön a „lányoknak”, akik kiszolgáltak bennünket, hogy mi gyerekek újra élhessük fiatalságunk!

És köszönöm, hogy kijöttetek velem a temetőbe, és gondolatban átadhattunk mindent anyának, mert csodálatos nap volt!

Maradt néhány szelet torta, süti átadnám szomszédjaimnak, mert Tőlük mindig, csak kapok. Mondhatnám önzetlenül, de szó fülemben hamisan cseng, csak úgy szeretetből, mert részei vagytok életemnek…

… A puszta szép, érdemes körbe járni, fájó lábbal derékkal, csak kétezer lépés, az élményt megélni megéri, a csend a nyugalom a kertekből áradó szépség, a virágok vélt illata. A falak mögött emberek, gyerekek, kik tán éppen nyugovóra térnek, talán apa anya mesét mond, és jó éjt puszit ad, mert ez az élet…

A kertem minden zuga meglepetést rejt, érzik és értékelik, mint én, hiszen egy vérből vagyunk. Tudunk együtt örülni szemünkkel simogatni, és várni a természet csodáját, ki is van kiért? Mert együtt örülni olyan csodás, mikor lelked megolvad, azt hiszed, ez soha nem lehet másként! 

Csak szeretném, hogy tudjátok, csodás környezetben élek, csodás segítőkész emberekkel, csodálatos testvérekkel, nincs mitől kitől félnem, mert a félelem gyengít, a hit erősít...

Ha valaki mégis úgy érzi, hogy csöpög az eresz, tegyen alá csak egy kis edényt, és fogja föl a gyönyör a boldogság a bánat könnyeit, mert minden halódó virágot újra éleszt, hiszem és remélem!