"Tíz kicsi indián, elment egy, de maradt kilenc, aki él..."

 

… Tudjátok nagyon sokat gondolkodtam azon, mi változott, hogy megöregedtünk. Anya 50. szülinapján merült fel a kérdés, mikor megkérdeztük egymástól, tényleg ezt akarjuk? Népes család lettünk, hogy mindenkinek megfeleljünk, éjt nappallá téve készültünk és szolgáltunk mindenki gyönyörűségére, mint ünnepelt. De ezt tette minden testvérem, minden szülinapon, minden ballagáson, minden ünnepen, mikor együtt lehettünk.

Aztán kicsit visszakanyarodok a múltba. Volt apró csirke, kacsa vagy liba máj, egy csirke fej ketté hasítva agyvelő, egy rántotta, hagymán sült disznóvér, lassan sült gomba szeletek, nyuszi (madár) látta kenyérhéj, hol egyformán jutott mindannyiunknak, csak nyelvünk hegyén érezve, anyánknak mindig csak az illat jutott. Persze mindig voltak „héják”, kiknek az első falat jutott, de mindig volt edény, kitörölhető.

Ide kívánkozik, egy emlék, egy tüske, mit elengedni oly nehéz. Bocsánat, ha kegyeletet emberi érzést sértek. Anyu tízenegy-néhány tojásból készült rántottát készíteni vacsorára, sonka szeletek sercegtek, a hagyma sült illata mindent belengett, és jött kedves papunk, kinek a széket ki kellett húzni, mert nem fért el a pocakja. Anyu, mint jó keresztény, mindig jó volt és segítő kész. A sültet falta, a "mi borunkból" kortyintott, és a remélt falatot, mit apánk mindig megosztott elmaradt. Csuháját fogva reménykedtünk, és vártunk, de nem történt csoda. Nem kérte, hogy ölébe kucorodjunk, hogy legalább a kicsik néhány falathoz jussanak. Zsíros száját törölte. „Köszönöm, igazán jól esett, Isten fizessen meg érte lányom”. És megfizetett, mert minden rántottában azóta is érzem anyám ízét, érzem, mit megosztani nem lehetett, hogy mit ehettünk utána, biztos, hogy nem rántottát.

Apa a hatvanadikat nem akarom, és kezdtem megérteni. Mert voltak jobb napok, mikor nem számított az anyagi, egy volt fontos együtt, amíg tehetjük boldogságban. Nehéz megmagyarázni, hogy tegnap mi jutott, ma létkérdés. Mikor gyermekeink házasodtak, nem volt kérdés, adni kell, és adtunk szemet lesütve, lehetőségeink szerint. A szüretek, mikor teherré váltak, mikor számunkra az együttlét az örök ünnepet jelentette, nekik gondot, hány fő, hány adag, a megfelelési kényszer. Próbáltunk segíteni, pár szál Felsál kolbász, anya kuglófot sütött és mindenki próbált a maga módján hozzájárulni, de ez már más volt. Mégis ezek az örök élmények a mögöttest csak az látja, ki átélte.
Az élet nem állt meg, még mindig vagyunk egymásért. Öt fiú öt feleség, ha egy kiesik, tudjuk pótolni, konyhájában úgy működni, tudd hova nyúlsz, de anya keze mindig ott van.

Gyermekeink már reálisabbak. Lehet bulit szervezni, olyan batyust, ott kint a természetben olyan unoka testvériest, barátost. Azt eszel, amit hoztál, vagy más hozott. A káli medence szépsége a múlt a jelen mindig a miénk marad. Ha bográcsban, a nagybátyád ételt készített  a múlt felejthetetlen íze maradt. Ha sátradnál vadmalac röfögött, vagy csak a maligán, vagy  bensőd jelzett, lehetett megijedni, de soha nem félni. Mert lehet a múltat idézni, lámpád fényénél reszketni, az éj leple alatt felfedni, hol nagyapád pihent egykor mikor elfáradt. Pókhálók szőtte rémálom, valakinek mégis boldogság. És lehetsz boldog reszketve az emlékekkel.

Az én világom már más, felbomlani kész, mit eddig adhattam véges, felfogni is lehetetlen. Már nem tudunk mi lenni, már csak magam vagyok, nincs ki kezem fogja, ha fűszerezek, ha italt kínálok. De vagytok Ti, kik még mellettem vagytok, a feleségem pótlói.  Ha tálalni kell valamit, hát mindent megtaláltok.

Mikor ünnepelni készülünk, kicsit fáj, sértve érzem magam, ünnepelni azt, mit megéltem, nem az én érdemem, a mindannyiunké. Mert mindenkit megillet az élet adta lehetőség, akár neves napok dátumok nélkül is!

Mégis, mikor összejövünk, nem a pincénknél, nem a kertem varázsában, mindenki azt rendel, mi szem szájnak ingere egy étteremben, én sült csülköt, nem engedem, hogy a javát zabáljátok, bár számomra úgy is csak a cupák a fontos, inkább megosztom, ahogy mindig is tettem! Aztán visszatérünk a kertem virágai közé, a kerti tó világába, ahol madarak hangját hallhatjátok, cicák végtelen dorombolását és egy emléket, amit még anya osztott meg veletek anno, a szeretet az összetartozás végtelen örök boldogságát... 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Történések, valódi események, szólások mondások...

... Nagyszüleim boldog magyarok voltak. Ahogy kis gyermekként láttam, nem keseregtek nem szűkölködtek. Legyen a pipába dohány, asztalon étel...