Talán egy harmat csepp, talán az élet...

 

… Mikor a kertemben sétálok, még mindig minden anyára emlékeztet. Talán egy harmat csepp, talán az élet, de gyönyörű. 

Két éve elfekvő talpon álló vascölöpöt, ma felállítottam, rajta festettük a beton kaspókat, "apa alulról felfele, mert a festék lefele csorog". Ma a sufni mélyén pihennek, pedig valaha csodálatosak voltak. Pókháló, lekopott festék, és sorsuk csak rajtam múlik. Nincs muskátlim, tavasztól őszig díszelegtek benne, ablakom díszei voltak, most üresen konganak, sorsuk, reménytelen. 

A cserép manókat, hány nap és éjszaka terveztük, készítettük, a mosolyt nekem kellett arcukra varázsolni.

A flakon új élete, fantázia a mi boldogságunkra.

És az unokák, emlék a mi világunkból, benne az érzés a szépség.

Talán egy cica, ami akkor még elképzelés volt.

Egy kuckó, cicának, vagy kutyusnak. 

És mindig gondoltál a felejthetetlen estékre. 

 

A gumiabroncsból készített virágtartóra.

A boldogság érzése minden munkádban tükröződött, mi gyermekhez közel kerülhetett, meggymag párna, smile párna, alvó párnácska csak a hímzett mosolyod is éltre kelt.

Ha  a Zsepi kutyus fázott, volt ötleted, elegáns esernyőből.

Az elefáni is kedves volt valakinek, aki ma nem itthon él, de a kedvence volt.

A gyürmik, a zoknikból csinált kedvencek rágni, tépni való figurák.

Egy labda, mit lehetett dobni, ölelni, mert benne voltál, a magad gyermekkorával, pajkos csínytevéseiddel, aki szárnyalt, ha kellett csillárt zúzott, felszabadultan kacagtál, aztán felnőttként alkottál, átadtál, mit tudtál és mindig megbocsájtottál!

Sokszor gondolkozom, ez csak egy nüansznyi, mit adtál nekünk, vajon miért rabolt el az élet, ott fent kit szolgálhatsz méltó szeretettel, kinek adhatsz többet, mint  földi szeretteidnek? Mert vártuk, vágytuk végtelen szereteted, mit megköszönni soha nem tudtunk, tudom nem is akartad, de unokáid szemében látom, hogy mama voltál, és képzeletünkben vagy, mert örökké emlékeznek  arra is ami meg sem történt.  

Csak a szomszédban látom, rám mosolyogva, mert megőrizték ajándékunk. Nekem ajtókitámasztók ketten, kontyukból hiányos a virág, de egy életérzést adnak. Bejárati ajtóm felett uralkodott a kitüntetett, rejtett sarokban figyelte a változást, csalfa kalapját mindig a cicák változtatták, aztán véget vetettek életének. Földre került, lábai eltörtek, mosolyát is csak egy darab őrzi. 

Milyen rövid az élet, és milyen rövid mi maradandó. A boldogságunk pillanatai voltak, és ma csak egy emlék nekem… Mert voltak vannak és lesznek boldog pillanatok… 

Mert ezt alázattal méltósággal, saját és az én gyönyörűségemre adtad, nekem gyermekeimnek, unokáimnak, az utókornak... 

Tudod, ha ez a sok évnyi boldog "alkotás" emléke csak az enyém, akkor boldog vagyok, ha megoszthatom, hogy mire képes az ember csak, hogy szeretetben éljen, és engedjék élni a saját világát, amit én megadhattam, azt hiszem nincsenek szavak, csak a képzelet, ami valós is lehetett...