… Ma bementem a városba, elfogyott az átkozott cigim és a temetőbe készültem, friss virággal anyának. A főút előtt fékeztem, alig állt meg a kocsim, erős fémes hangot hallottam, mintha a jobb első fék nem működne, vagy „eltűnt” a fékbetét. Kikanyarodtam, mert zöldet kaptam és mögöttem is álltak. Félre álltam, többször próbálkoztam felgyorsítottam, blokkoló fékezés ugyan az a hang, de meg álltam. Először arra gyanakodtam, sokáig álltam, nem használtam, talán beragadt és minden a régi lesz. Fél úton voltam a cigi kellett, és kockáztattam. Tudtam a kézi fék a hátsó fékeket működteti, de azért volt bennem félsz.
Mindez miért történt? Meg van a jogsim újra vezethetnék, és valami újra gátol mozgásomban, a jövőbe vetett hitemben. Maradjak a kertem rejtett világában, komposztot rostáljak, új magas ágyást készítsek, és gyönyörködjek abban, mit alkotok adhatok gyermekeinek, unokáimnak?
Mert mikor sütögetésre vágytam, azonnal adatott, szeretett szomszédjaim invitáltak, csak kicsit gyere közénk, és élvezd a szomszéd szeretetét, amit mi még adhatunk. És élveztem a gondoskodást, a gyermekek önfeledt kacaját, „Imre bácsi, te örök fiatal maradsz”. Mert köztük tudtam újra fiatalként élni gondolkodni. Mert nem volt korom, nem volt fájdalmam, csak a szeretet ízét éreztem, az önzetlen szeretetét, mert senki semmit nem várt el cserébe, csak adta és kaptam, és kapom nap mint nap...
Anyától bocsánatot kértem, mert nem mertem vállalni, hogy tovább menjek. Talán jobb is így, érzem megértő mosolyát, hogy együtt élvezhetjük a virágok illatát asztalomon, mert az érzés fontos, nem a jelenlét a sivár temetőben. Számunkra a legszebb kristály vázát vittem ki, hogy díszeleghessen a friss virágokban.
A busz, még mindig misztikum, egy lehetőség, amihez talán szoknom kell. Dolgom végeztével nézegethetek embereket, hogy kapcsolatba kerülhessek velük, talán a véletlen műve. Felfedezhetnék valami újat, sétálni ott, hol egyedül elképzelhetetlen volt, és érezni a változást. Felkereshetnék barátokat ismerősöket, kik életem részei voltak. De valami érzés, mindig megálljt parancsol. Ezt az érzést keresem a miértjét, miért nem enged még egy kicsit újra élnem? Nem tudok céltalanul lenni a világban, szeretnék felfedezni mindig valami újat, mert tudom szükségem lenne rá. A várakozás nem az erősségem, a türelem, a vágy, hogy újra otthonomban lehessek, itt az én kis elszigetelt világomban…
Telefonom fullon volt, egész éjjel töltöttem, mégis mikor képet akartam készíteni friss csokromról, nem működött, csontig lemerült. A technika nem tréfálhat meg, mégis mikor képet akartam küldeni, megtagadta. Nem baj, mindig van valami más, és a magyar erről híres nincs lehetetlen, csak tehetetlen! Mikor fényképzőgépem próbáltam, az akksi üres volt, töltésre kényszerült. Nos ekkor kicsit megijedtem, ennyi véletlen egybeesés, talán mégsem véletlen. Ki az ki és miért gátol létem működésében, csak egy képet egy emléket kívántam küldeni.
Nincs kép, csak érzés, az asztalomon díszelgő virágról, mi nem csokréta, három szál páfrány közt meglapuló néhány égszínkék írisz, tavamból két szál sárgán tündöklő vad virág és a képzeleted, mi anyának ugye szép lehet! ...
Talán mégsem a világ a bűnös. Láss csodát a telefonom működik, túlmelegedés miatt a rendszer leállt, kikapcsolt, mert a kocsiban felejtettem. A fényképezőm is működik, csak fel kellet töltenem. Már tudom
minden okkal történik, csak az ember lehet gyarló, a természet a technika figyelmeztet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése