A világ változik érzéseink emlékeink soha...

 

... Olyan furcsa, változik a világ. Egy hét múlva találkozunk, öten testvérek, öt fiú. Tele félelemmel, várakozással izgalommal, mert minden más lett, mint régen volt. Sokan talán furcsán néznek, lehet egy pillanat, mi képes megváltoztatni tudatunk, racionális elménk és azt látni mit szeretnénk, és együtt létezni a múlttal és jelennel...

Kezdetben volt az igaz magyar Tölli papa és a mama...

Aztán szegénységben, de szeretetben anyu és apu...

Aztán a Jocó és én.

 Aztán hárman lettünk, Jocó én és a Tomi.

És jöttek a többiek, kicsit megkésve az én boldogságomra, hiszen őket már nagy fiúként pesztrálhattam.

 

Mikor kicsik voltak, istápoltam, szeretgettem őket, most más, úgy érzem, mintha felelősséggel tartoznának, és most kapom vissza a „rájuk pazarolt” törődést, szeretetet. Tényleg megfordult a világ! Vagy a család összetartó ereje szól erről, amit anyáinktól tanultunk, soha nem vész kárba!  

 Mindig ugyanazok a felejthetetlen képek, mindig sok-sok emlék, ez maradt!

Emlékszem, mikor az élet elszakított bennünket egymástól, középiskola Pesten, főiskola Kecskeméten, és a szándék, hogy Veszprémben letelepedjek, családot alapítsak, egyben az elválás is volt, ami törvényszerű. Részben szakítani a múltammal, hol éltem, élhettem szabadon, a gyermekkorom a káli medence világa. Mert a bulikon én is betértem a kocsmába, egy kevert egy Hubertusz, mindig meghozta a bátorságom. Mikor katonaként álltam a buszmegállóban, hozták a Portorico rumot, mert emlékeztek rá, hogy szeretem.

Már csak vendégként térhetek haza, várhatom a találkozást, észlelni a változást. Arcokat felismerni, ugrándozó nebulókat azonosítani, elkönyvelni ki ment el és ki maradt. Elmaradtak a felejthetetlen falusi búcsúk, a bálok, már csak a szüret, az emlékezetes szülinapok hoznak össze bennünket. 

Sokáig éreztem, volt egy biztos háttér, a szülői ház, szeretett szüleink, mindez megszűnt. Maradt a nosztalgia, hazatérni oda, honnan indultam, maradt a temető, és Öcsém világa, ki megőrzött, hagyott valamit, hogy otthon érezhessem magam. 

Tavaly nyáron, mikor megszédülve a melegtől a fáradságtól, hosszú túra után unokámmal megpihentem az "új kocsma", árnyékot adó lombkoronája alatt, nem volt ismerős, csak mosolygó arc, aki kiszolgálni volt kész, de felismerni nem. Szomorú voltam, hova veszett az én világom, amire mindig büszke voltam és éltetett, mert kipusztíthatatlan. Hamar rájöttem változott a világ, elmúlt ötven év és mindig valami régire vágyok?

Mikor helyszínt kellett választani, vacilláltam. Nem akartam a szülőföldem környezetét, nem akartam független helyszínt, hova semmi sem köt és nem akartam otthonom, hova sok-sok közös emlék köt. Mégis úgy döntöttem, maradok itthon, itt az én világomban. Nincs mit szégyellnem, ez vagyok a magam valóságában... 

Tudom minden szép lesz, mert belül egyek vagyunk, mikor megszülettünk anyánk akaratából eggyé váltunk...

.