… A Zsepi kutyus jól érzi magát, "telekocsival" érkezett, bátor hős volt. Óránként futunk egy kört, már teljesen elfáradt. Nem az első, hogy velünk, már csak velem tölti napjait. Ha teheti a kanapén szunyál, de ha mozdulok tettre kész! A friss kajájából nagyot evett,”, élvezi, ahogy én is. A cicákkal is megbékélt, igaz borzolják szőrüket, de kölcsönös az elfogadás. Már tudja a papánál mit szabad, ha pihenünk bekuckolja magát a lábhajlatomba, ha sokat fordulok pozíciót vált, ha nem bírja, kiköltözik a kanapéra. Keresi Bogit, Fruszit a Lívit a Levente bácsit a hugit még mindig megugatja. Szemében mégis látom a szomorúságot," jó veled, de legjobb otthon. Anna, a gazdik ölelő karjában, nincs annyi madár, idegen cica, idegen illat, de nem kell állandóan a kapuhoz futnom, minden autóban remélnem, Te jöttél? Mert már megöregedtem, ahogy a papa vágyik rátok, úgy elengedni én is képtelen vagyok. Soha nem lehettem kutyus anya, de van szívem, lelkem érez, és ragaszkodik hozzátok, mert szeretetem végtelen, ugye érzitek gazdi!"
Pont egy hét telt el és mi sem változott, sőt minden pillanat gazdagabb. Igaz, ma semmihez nem volt kedvem, meleg is volt, reggel a várakozás Zsepi érkezik, hogy a kocsit vinnem kell, a szerelőhöz és a várakozás, hogy mehetek érte. Most már kezdek leengedni, még jön a locsolás. Talán kiflit és kenyeret is sütök, mert leürült a mélyhűtőm. És lábam mellett tudhatom Zsepit, mert már nem vagyok egyedül, ott szökdécsel, felfedez minden halszálkát, mit a cicák ott hagytak. Én bosszankodva mormolok, ő érthetetlenül néz rám, én rosszallok, ő megbékél, hát nem ez a harmónia?
Azért ma volt ünnepi ebédem, ugyan nem volt alkalom, de ahogy mondtam, számomra minden nap ünnep. Két szelet lapockából készítettem pörköltet (holnapra is jut), néhány füstölt császárszalonna bőr adta meg a bukéját. Lefagyasztott nokedli, de a csúcs a magas ágyásomból az első saláta. Két maroknyit sikerült szednem, lágy cukros ecetes lében, fenséges volt.
A mézbogyó is érik, kertem első gyümölcse. Tegnap egy ifjú hölgy vitt el a kínált virágaimból, nem győzött hálálkodni, hogy ő nem erre számított. Kertem olyan, mint egy botanikus kert, minden érdekelte és én boldogan vezettem végig, minden csemeténél időzve. Három szem mézbogyót kínáltam, kék volt és kicsit fanyar, mondtam, ha unokáim meglelik, már mézédes lesz és a gyönyör. Az eper virágzik, a málnák a szeder bimbódzik, mindez Őértük. A palántáim élnek és duzzadnak, az uborka is kidugta fejét és én féltve őrzöm, mert tudom miért.
Talán másnak nem jelent semmit, de nekem az életem. A természet és én már egyek vagyunk, eggyé váltunk. Minden gondolatomban cselekedetemben Ő is ott van. Minden nap csak kicsit időzök a kerti tó partján, látom, hogy az életerős levelek ellepik a felszínt, a duzzadó bimbók, tán holnapra virágba borulnak, és számolhatom egy-kettő-három- tizenhárom és sok-sok halacska. Piros fekete és sárga, köztük az aranyhal, és ha unokáim kifogják, puszival visszaküldve három kívánság közül nekem a holnapot adják! Már csak álmomban mondhatom, hogy nem vihettem el zord kalitkádba, de ha még velem vagy érezheted a szépséget, ami közös érdemünk, ha múlnak is az évek a természet nem felejt, nekem, nekünk van!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése