… Két kezünk ugyan az, fele enyém, fele a Tiéd...

 

... Egyik este megszédültem, rohantam az ágyam felé, de erőm elhagyott, bódultan zúgtam el, de volt erőm felkapaszkodni ágyamig és álomba szenderültem. Hetekig nem vettem tudomást a történtekről. Aztán mikor a háziorvosomhoz eljutottam mondtam fáj a lengő bordám alatt, mondta lehet a köhögéstől, egy becsípődés, egy rossz mozdulat. Másnap reggel mikor tükör elé álltam tenyérnyi véraláfutás. Gondoltam nem lehet más, mint a kapubejáróban feltört beton, amint odébb emeltem dobtam, mint fiatal koromban, talán egy zúzódás. A véraláfutás felszívódott. A fájdalom nem onnan jött, és ma is fáj, ha levegőt veszek, ha már köhögni merek, ha tüsszentek, ha álmomban fordulok fáj és nagyon fáj. Aztán kezem rászorítom, és eszembe jut unokám, aki apró kezével érintett, "ugye papa, már nem fáj".  Van egy érzés az elfogadás, ami ma fáj, talán holnap csak múló emlék. Mert szenvedni jó a kibírhatóságig, aztán átértékelni, együtt élni valami rosszal, de soha nem a kórház! Napi 10 ezer a lépés számom, igaz fele totyorgás, kicsit ások, kicsit füvet nyírok a magam tempójában és tudok már lehajolni gazt tépni és álomvilágban élni. Mert a kertem világa szép, olyan, mint mindig elképzeltük. Mindig mondom magamnak már az én világom, az én normáim tempóm szerint!

A fél méteres gaz ugyanúgy szép, mint a tövig vágott fű, a százszor szép, a pitypang és elhervadt tavaszi virágok.

Mindig van ötletem, az öreg fűnyírót már nem tudom berántani, megadta magát, amúgy sem tudnám eltolni kertem dzsumbujában. A másik fűnyíróm, amit átadtam a szomszédomnak, elektromos azt gondoltam haszna vehetetlen, most visszakértem. Igaz, ha nem indul, kétszer oda vágok és felpörög és működik amíg az én erőm is bírja. Háromnegyed kertem tiszta és várja, hogy újra nyírjam.

A magas ágyásaim beültettem, körbe csüngő eperrel, két sor paprika, két sor paradicsom palántával. Nincs más gondom, mint nap mint nap felügyelni növekedésüket és remélni unokáimnak a termést. A fél méteres gazt a sövényvágóval vágom. Oly csodás, mint apáink vágták kaszával a kalászost, elhajlanak, megadják magukat, lomb söprű, többi a fűnyíróé.

És látom a pipacs bimbóit, ma még meghagyom, nyíljanak, már csak nekem, aztán komposztálóm díszei lehetnek, beépülve az elveszett világba, újra születve engem szolgálva.

Mert a körfogás nem áll le, egyetlen bizonytalan tényező az én létem. De a természet elfogad, ez az élet rendje, tudomásul vesz és éli saját életét…

Gondolhatnék szebbet, jobbat? Együtt ébredni és aludni a természet adta csodákkal?

Elmenni innen, elvágyni valami bizonytalanba, már nem az én világom. A lantot a szerszámokat félre tenni, élni újra kacagással, élettel, gyermekekkel, unokákkal, barátokkal. A sercegő tűz mellett szalonnát sütni, bográcsból ezer illatot érezni, anya kacsintásából hullócsillagokat számolni és mindig kívánni, valami jobbat, már nem sírni, csak nevetni, ezt szeretném!...