… Ma a kórházba kellett mennem, nyaki ultrahangra. Februárban kaptam időpontot a mai nap 11 órára. Naptáramban jegyeztem, és készültem lélekben, mert nem tudhattam mi várhat rám. A kocsim feladta, a fékrendszer összeomlott, a fékbetétek cserére szorulnak. Hétfőn kora reggel jelentkeztem a szerelőnél, azt mondta visszahív, de érthető, sok a munka, amúgy is egy hetvenéves mit akar még furikázni ráér. Igaza van már nem akarok céltalanul kocsiba ülni, de vannak szükségletek, amit egyszerűbb lenne autóval megoldani. Másfél év küzdelmes utánjárás, sikerült a jogsim meghosszabbítani, már merhetnék vezetni, talán oda is eljutni, hova az elmúlt két évben lehetetlen volt. A busz közlekedés még mindig idegen számomra. A helyi járatunk 8.20-kor elment, a következő 11.10-kor. Beláttam ez nem a nekem való idő választás. 9.00-kor már tűkön ültem, indulni kell, tettem vettem, teljen az idő, aztán elindultam gyalog a főútra, a füredi buszok gyakran járnak. Tudtam sétálva csak 7 perc, tudtam nincsen stressz, időben vagyok. Türelmesen ültem a váróban, a nyakam már majdnem begörcsölt, mert csak balra néztem és a vártam a buszomat. Száguldó autók, volt ki százzal át a piroson, és a pusztáról kanyaradó ismeretlenek. Emlékszem régen sokat jártam autóval, ha ki kanyarodtam boldogan vittem bárkit a városba, akár ismerős volt, vagy ismeretlen. Ha úti célom nem is egyezett, tettem szükségtelen kanyart, mert megtehettem, segíthettem. Ma mindenkinek ismeretlen voltam, talán nem is reméltem. A kanyarban végre feltűnt egy busz, boldogan ugrottam, de elhúzott. 10.30 körül újra jött, távolsági, talán meg sem kellet volna állni, de felvett. Egy mosoly, mert olyan fontos volt számomra, még az utasok is köszöntek. A kórházban sorszámot húztam, két perc és mehettem. „Uram, ön nem járóbeteg, önt ultrahangos vizsgálatra utalták be, kérem húzzon új sorszámot”. Újabb várakozás, már az órámra sem mertem tekinteni, tudtam még időben vagyok és jó helyen. Közölték, földszint 3-as ajtó. A folyosó tömve, „járó betegekkel”, neveket szólítottak és cserélődtek az emberek. A 3-as ajtó előtt ketten várakoztunk, egy cowboy kalapos úriember, ki bőszen nyomkodta telefonját, és én kinek már reszketett a térde, mert a várakozás nem az erősségem. Felnézett, „önnek hányra van időpontja”? Mondtam 11-re, jó mert nekem negyed 11-re, aztán elmerült újra telefonjában. Bement és kis idő múlva kijött, mosolygott, már ön következik. „Kérem vegye le felső ruházatát, volt már ilyen vizsgálaton?” Igen voltam, aztán lefeküdtem hanyatt, közel egy géphez. Ha eddig lassan ment az idő, most a pillanatokat számoltam. Csak a nyakamnál matatott, újra és újra visszatérve, alaposan, ahogy eddig senki nem tette. „Kérem, most ne nyeljen!”, hogyne nyeltem volna, nyálam a torkomban volt, és nyelésre késztetett. Végtelen türelemmel végezte dolgát, aztán mondatokat, számokat mormolt, az asszisztens meg mindent rögzített a számítógépen. A leleteket vigye el a háziorvosához, és kérjen időpontot a beutaló orvoshoz, mert további vizsgálatra van szükség, CT vagy valami. Úristen, azt mindig tudtam, hogy valami baj van a fejemben, mikor írok, néha olyat amitől más gyomra kifordul, de azt gondoltam az én érzéseim agyam valós szüleményei, érteni az képes, ki átérzi. Beparáztam? Eddig pozitív gondolkodású voltam. A kórház tényleg megbetegít?
De nem, mert vannak céljaim, autóm is rendbe jön, járhatom a magam elképzelt útját. Sokáig ölelhetem gyermekeim unokáim, mert tudom szükségük van rám, a papára, aki soha nem adja fel!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése