... Elhanyagoltnak tűnő kertem szépségei. A rendezettség a káosz egyik formája, a természetesség egyfajta szépség. Szimbiózisban élni gyönyör. Mindenkinek jut szerep, ki elvesz birtokol, ki alkot mindent széppé varázsol. Mindenki a saját erőforrásai alapján nem leküzdi, verseng a másikkal, segíti megmutatja mire képes és soha nem bírál, ítélkezik feletted! A természetet csodálni zárt kapuk közt is lehet, nem kell a hegyekbe menekülni távol a város zajától. Ott fedezd fel ahol élsz, és élj a lehetőségekkel, mert a természet tárháza végtelen! Minden nap új arcát mutatja és elfogadó mosolyod az eredményességét nyugtázza. Kisunokám szájából így hangzik "majális", én így fordítom "ma jár is" a boldogság! Az otthonod ott van ahol élsz, ahol a papa él, ahol a biztonság és ezer veszély fenyeget, de fittyet hányva élvezed a szeretetet. Tó fölé mélyen hajolva a tündérrózsa levelei közt keresed az egyetlen virágot, ki merészen mutatja szirmait, és bimbóit hozó társai majd Téged kápráztatnak. A halacskák éhesen tátonganak, ha pecáddal egyet is kifogsz, pusziddal visszaküldöd, és nem hal meg, tovább él a boldogságodra. Megálmodom, reggel újra gondolom, majd megvalósítom. Nos nem mindennel vagyok így, hiszen az álmok hazudni is tudnak, hiú reményt keltenek lelkemben, és tükörbe nézve csalódom. Álmaimban mindig fiatal vagyok, életerős küzdeni, szeretni akaró. A való, élni akaró, gyomrommal küzdeni enni való, ma és holnap. Sokat pihenni akaró, mert gondolataim átveszi valami kevésbé irányítható talán a tudat alattim, talán valami más, amit megfogalmazni sem tudok. Eszközeim céljaim elvesztek, talán mégis maradt, mit gondtalanul használhatok a szeretet. Van a ma hol álomra hajtom fejem és a holnap, hogy újra felébredek. Van a fájdalom fizikai és lelki. És van a remény, hogy gyermekeim unokáim újra jönnek szeretnek, babusgatnak, édes meséikkel álomba is ringatnak. Eriktől csak azt várom, úgy öleljen, szorosabban szeressen, ahogy anyát ölelte. Anna örök, talán, mint anyám. Emmától elfogadom ujjai szorítását, ahogy nyakamba omol gyengéd öleléssel, talán egyszer kimondja "papa szeretlek!" És van a manipuláció, ne mondd és ne gondold, hogy soha nem érezted. Mikor arra vágytál, hogy szeressenek, elfogadjanak olyannak aki, csak te vagy. Minden eszközt bevetettél, csak egyet felejtettél, a szeretet az önzetlen gyengéd ölelés mindent megold... Mikor ölelted gyermekeid úgy mint, mikor kicsik voltak? Ma könnyek szöknek szemedbe, és elengedni is nehéz, mert eszedbe juthat, ahogy szüleid ölelted, ölelhetted, mert Ők is öleltek Téged, anyát apát nagyszülőt, adták az örök erőt amit ma is élvezhetsz!... A káli medence mindszentkállai harangja ritkán szól, gyerekkoromban áhítatra, misére, litániára, de néha vészre kongtak, mert beborult az ég alja, és menekült apraja nagyja. Ahogy kongott, nem adott magos hangot, minden második ütemet kihagyott, talán abban az elveszett hangban voltunk, kik mindig reméltünk. Anyánk szoknyája alá bújtunk és vártuk a félelmetes ismeretlen világot. Ami nem volt más, mint a természet pajkos játéka, kiderült és játszhattuk abbahagyott játékunk... Imáinkban a gonoszt űztük holott az sem tudtuk, hogy létezik, ahogy Istenünk arcát sem láttuk, ki segít minden bajainkban. De hittünk vakon egy álszent világban, ahol való csak a szülői szeretet létezett, a barátok, a természet csodás világa, benne a boldog mi gyerekkorunk. Olyan szép volt, elvenni tőlünk lehetetlen, csínytevések, bocsánatos bűnök, huncut kacagások, önfeledt ölelések, pajkos játékok, ezek voltunk!...
