... Zöld lombok árnyékában. Mikor Jézus talán Jeruzsálembe ment, fügefa árnyékában pihent. Átjárta lenge szél, és gondolatai ki tudja mit sugalltak. Ma házam, mint ódon kastély, leeresztett rolókkal, a sötétséget idézik. Pedig az örök fény ott ragyog, minden szögletében, talán a falak át veszik a nyár melegét, mit őrizni télire sajnos nem tudnak. Nem tudom éreztél-e fügefa illatát, mikor a nap lemenőben van, még egyet sóhajt és nedvességet remélve álomra vonul. A mélyen lehajló ágak a lombkorona alá bújok, és csak akkor látom hatalmasra érlelt gyümölcseit. Még csak július eleje van, mi lesz, ha ontja gyümölcseit, létrára mászni tudhatnék, de nem akarok. Megosztom a természettel, mit elérek az enyém, ami fent van a madaraké.
Minden nap kiülök kerti tavam partjára, még mindig benne van Anna peca botja. Néha kukucit keresek, és feltűzöm, látom harapják, marcangolják, jaj, csak ne, hogy horogra akadjatok. Diófám árnyéka mint az álom, lehajló ágak teles-tele diókkal. Mit ad a természet elfogadni akarom, de néha erőm kevés, válogatok, válogathatok, ribizlik a tövön fonnyadnak, a későn érő málnák kínálják termésüket, a nagy szemű fekete szederből két naponta szedek kis kosárnyit, aztán csak egy marad, mi feleslegesnek tűnik, megy a cefrébe, nem a veszendőbe. Minek magja van, árnyék fogam alá ne kerüljön, mi lében élvezhető, talán már ez az én világom! Ki ítélkezni próbálsz, egy élet egy jövő, boldog napok, boldog pillanatok, hiány mi nem pótolható, ásó-kapa vagy tűz martaléka, fonnyadt testemnek mindegy, de lelkemnek soha. Mégis, mikor füge ágakat gyökereztetgetek álom szép rózsáim szaporítom, azt remélem, hogy tavalyi paprikám újra éled, öntözök locsolok, valami újat remélek ami talán nem is az én világom és míg benne élek a jövő, mások jövője. Mikor álmodtam minden szép volt, most egy gát, egy bokor egy szöges drót, vagy csupán most is álmodok? Elég egy szó egy gondolat, hogy ismét együvé váljunk, hiszen bonthatatlan nagy család vagyunk, voltunk és leszünk. Kinek akarata kell, hogy álmom valóra váljon? Az enyém már kevés, mikor már a szeretet anyagiakban mérhető, mégis mikor érezheted, hogy léted fontos, mert számíthatsz valakikre, kik ma is kezed fogják és nem szándékoznak elengedni. Tudod dédi úgy mondta, megvonta saját szájától, hogy neked adhassa. És becsenget a ma, mert paprikát, friss paradicsomot hoz, cukkinit és boldog mosolyt! Talán ez nem is ma, a jövő?! ... A dualizmus él, tudatunktól függetlenül. Mindennek van vica-verza oldala!... Mégis a legszebb a vica, vagy a verza?...
