Érezni a jelent, idézni a múltat.

 

 … Mennyi mindent mesélhettetek volna, aminek töredékét próbálom átadni. Apám, anyám nagyszüleim, kik ékes szólón szóltatok, mégis burkoltan, a szenvedés, a kiszolgáltatottság mezején, némák maradtatok. Nem tudom jelent-e valamit e hallgatás, de vénám azt súgja, mindennek volt értelme. A gyerekkorom világa, csak a jóra emlékezünk. Miért van az, hogy elmém mégis a mélységet kutatja.  A feltáratlan emlékeket, a szavak csendes hangját, mégis égbe kiáltó igéket. Már én is megöregedtem, az ész az értelem is változik, de akarom, hogy hangom hangos legyen. 


Mikor fiatal voltam, azt vallottam, miért az érzékelés, miért a szó, nézz a levegőbe, mert az univerzum mindent megold. „Egyek vagyunk, eggyé válhatunk, szeretünk és egyszer meghalunk”.  Ma már érzem, legyen érintés, legyen szemek csillogása, a szavak hangját semmi nem pótolhatja. Hányszor kiálthattam volna a világnak, Neki, hogy szeretem, hogy nem tudok nélküle élni, de a szavakat magamba fojtottam, mint a könnyeimet, mert férfinak születtem.  Aztán mikor üvöltöttem, a szavak már nem találtak értő fülekre, csak magamnak suttogtam, könnyeimmel áztatva tettem már magamért…


Ma 44 év lett volna a valóság, valaki 42-őt engedett, nekem a végtelenséget, mert mit Isten egybe köt a világ el nem választhat!...

Emlékeim Kecskemétről 1974

… A busz fékezett és csikorogva megállt. Az emberek tolongtak, igyekeztek leszállni, pedig nem ment tovább, ez volt a végállomás. A kalauznő kérdőn nézett rám, arcán mosoly bujkált, sötét haja oldalra volt fésülve, jobbról eltakarta félig arcát. Lehajolt, hogy ceruzáját felvegye. Kezén forradás volt, égési seb helye. Megelőztem, a ceruzát tenyerembe tettem, úgy nyújtottam felé, közben néztem a szemét és éreztem a keze melegét. Kicsi ujjai elidőztek tenyeremben, míg megfogták a rosszul hegyezett ceruzát. Elpirult, lesütötte gyönyörű sötét szemeit, de nem vártam meg míg újra rám néz. Leszálltam, a kirakat üvegén még láttam, hogy hosszan néz.

A szemközti buszmegállóba mentem, még nem volt bent járat, várni kellett. Volt időm gondolkodni. Vajon lehet szerelem, lehet szeretni fájdalom nélkül? Őrá gondoltam, haza kísértem, egész jól megvoltunk, bár én egész este csak csipkelődtem, kerestem a lehetőséget, hogy belé kössek. Rossz volt a hangulatom, már nem érdekelt úgy, mint először. Aranyos volt, szépsége mindig hatott rám, de akkor ellenszenvesnek tűnt. Nem értettem miért pózol, miért akar kitűnni a tömegből. Régóta ismertük egymást, talán féltékeny voltam, bár ezt a szót nem ismertem eddig. Elgondoltam, ha szerényen magunk közt élnénk, milyen szép lenne minden. A féltékenységem a szeretetből fakadt, pedig soha nem adott rá okot.


Mellette lépdeltem, néztem az apró víztócsákat a járda közepén. - Olyan szótlan vagy, igazán mi bajod? - szólt dacosan és megállított. - Kérlek nézz a szemembe, mondd mi van? - Próbáltam a szemébe nézni, ami mindig igéző volt, most mégis hamisnak tűnt, és még hamisabbnak igazságtalannak éreztem magam, mert nem voltam képes kimondani, ami engem bánt. - Őszintén, szeretsz még, csak egy kicsit is? - Szavai sértők voltak fülemnek, és még nagyobb dacot váltottak ki bennem. Nem tudtam válaszolni, nagyot nyeltem és vártam. Azt hittem nekem esik, de csak komoran állt, kereste tekintetem. Kezét a vállamra tette, fejével megérintett, - hát nem érzed, hogy szeretlek, miért kételkedsz, miért nem bízol bennem. Soha nem kérdeztem szeretsz-e, mert mindig éreztem, jó volt veled, jó voltál hozzám, most mi változott? - Gyengéden magához ölelt, szorítása egyre erősebb lett, de már nem voltam képes az ölelést viszonozni. Szeme könnyes volt, csendesen sírt, többet ő sem tudott mondani. Sajnáltam, hiszen kegyetlen voltam, már tudtam, hogy szeret mégis kételkedtem. Agyam, érzelmem elvakított, már nem tudtam reálisan gondolkodni, csak a pillanatnak akartam élni. Ajkam homlokát érintette, arca könnyektől nedves volt, száját kerestem és vadul csókoltam. Szorosan öleltük egymást, azt kívántam soha ne legyen vége, éreztem megbocsátott. Izgatottan kereste a kulcsot, és szó nélkül bement. Némán álltam, egy világ omlott össze bennem. Egy éve ismertük egymást, szép évforduló, megtettem mindent, hogy számára emlékezetes legyen. Ölelhettem, csókolhattam, de teste, lelke mélységes valóságát nem ismerhettem. Az érzések dübörgése a ki nem mondott szavak hangja megbosszultak.

Bejött a busz, ami haza röpíthet. Már elment a kedvem, hogy haza menjek az üres szobába, nézni a falakat és emlékezni valamire, ami talán meg sem történt. Táncolni önfeledten szórakozni akartam. A club még nyitva volt. Egy sörrel a kezemben néztem a kínálatot. Volt egy elsős lány, akinek a szeme fehérje nem volt fehér, hanem halvány kék és a közepe sötét, mint a macskáké. Emlékszem egyszer a lába be volt kötve és sántított. Olyan furcsa látvány volt, ahogy húzta, hogy mosolyognom kellett. Rosszallón nézett rám, de akkor még nem érdekelt. Most apróka szoknya volt rajta, kiemelte formás combjait, és csípője ütemesen ringott a zene ütemére. Már a második sörömnél jártam, elmém tompult, ösztöneim működtek. Szemem sarkából figyeltem minden mozdulatát. Nem lehetett nagy kedve, ritkán mosolygott a sokat dumáló partnerére. Észrevette kutató pillantásom, egyre gyakrabban láttam könyörgő tekintetét. Felkértem, éppen lassú szám következett. Nem nagyon volt kedvem beszélgetni. A tekintetem kereste, - mi van, csak így egyedül? - Tudtam, már korábban figyelt, mikor még a barátnőmmel táncoltam. Igen, csak így egyedül, közelebb húztam magamhoz. Engedett a szorításnak, éreztem finom leheletét arcomon. Kezem gyengéden mozgott a hátán, halkan suttogtam, kérdezte, nem értem mit mondtál? Ilyenkor közelebb hajolt fülemhez, mellei szorosabban simultak hozzám. Számomra már ismert titkos erő sugárzott lényéből, ami csábított, de próbáltam megőrizni nyugalmam, mert valami furcsa érzés még bennem élt.

A bulinak hamar vége lett, indultunk hazafelé. Nem kérdeztem haza kísérhetem-e, amint kiléptünk belém karolt olyan természetességgel. Tudtuk egy az utunk. A többiektől lemaradtunk, nem volt miért sietni.  Telihold volt, a csillagok fényesen ragyogtak. Újra szabadnak éreztem magam, csak lépdeltünk, közben szorongattuk egymás kezét úgy ösztönösen, és válogattunk a csillagok közt.

Lassan haladtunk. A kapu már zárva volt egy forintomba került, hogy beengedjenek. A lánykollégium előtt aztán megtörtént, amitől féltem. Először megcsókoltam, hosszan és szenvedélyesen. Furdalt a lelkiismeret. Nem szabadott volna, hiszen még élt bennem barátnőm, az igaztalan szakítás, de oly közel voltunk egymáshoz, annyira hiányzott a más, feledni akartam mindent, csak testét akartam érezni, csókjait, látni lesütött szemét, érezni leheletét és nem gondolni semmi másra. Gyönyörű éjszaka volt, nem volt kedvünk aludni. Sétáltunk az udvaron, minden olyan csendes volt. Halkan beszélgettük, nem akartuk megtörni a csendet féltünk, hogy megtörik a varázs.

Az épületek végében volt egy kis terem, egyszerű kondi terem. Ott szoktam esténként súlyokat emelgetni, kevesen voltunk, most senki. Az ajtó mikor bezárult mögöttünk, furcsán éreztem magam. Mintha büntetésből zártak volna a sötét szobába. Idegennek tűnt minden, Ő is. Minden mozdulata, szeme ahogy tüzelt a holdfényben, illata, ahogy keveredett a nehéz dohányfüsttel. Eszembe jutott egy otromba mondás, a frissen érkezett csajok vagy szüzek, vagy kurvák. Sértette önérzetem, de megfordult a fejemben, vajon Ő hova tartozik?

Sokáig beszélgettünk, minden lényegtelen dologról, közben ösztönünk vezérelt. Szorosan öleltük egymást, az éj leple alatt minden szégyenérzet nélkül mozgott kezem.  Nem tudtam, nem akartam gondolkodni. Agyamtól, a józan észtől függetlenül folytattam felfedezést a még ismeretlen test völgyein, domborulatain. A forró test melege megszédített, az enyhe remegés, halk sóhajai, mind a férfiúi ösztönömet fokozták. Egyszer hirtelen mozdulattal eltolt magától és zokogó sírásban tört ki. Megijedtem, talán durva voltam, mit tettem? Érthetetlenül, szégyenkezve meredtem magam elé. Ő szólalt meg először könnyeit törölgetve. – Ne haragudj, de hozzám még nem ért így férfi, jól esőn, izgatón. – Láttam nehezére esik beszélni. – Tudod más volt, amikor orvosom vizsgált. Tulajdonképpen szűz vagyok, de mégsem. – Nem értettem, vagy tán nem tudtam felfogni az egészet. Ideges lettem, láttam remeg a keze és minden porcikája. – Tudod, nekem nem lehet soha gyermekem. – Elhallgatott, éreztem engem néz. Ösztönösen megfogtam kezét. Kínos volt a csend, szeméből egy könnycsepp a kezemre hullt. Ha tehetem elfutok, valahova messze, és bele üvöltök a világba, hogy én gyereket akarok, családot. Zavarodott voltam, úgy éreztem Ő szól belőlem. Butaság gondoltam, mit akarok én ettől a nőtől, akit alig ismerek. Ma vagyok vele először testközelben, Ő bejelenti nem lehet gyermeke én meg mindjárt üvölteni szeretnék. Nem akarom feleségül venni, gyereket meg világos, hogy nem akarok. Agyamba mart a gondolat, nem lehet gyereke? Vajon mi vár Őrá? Ha valaki megszereti és megtudja azonnal otthagyja? Vagy azért mondja előre, hogy később ne érje csalódás? A tudatában állandóan ott élhet a gondolat.

Megértőn magamhoz vontam nem tudtam volna elküldeni. És mindezt honnan tudod? - Többször voltam nőgyógyásznál, ő mondta. Van valami rendellenesség a méhemmel. – mondta, könnyeit törölgetve. – De azt is mondta, nem 100%. Életerős férfi kell hozzá, sok próbálkozás és némi csoda. – Most éreztem újra mosolyt arcán. – Ezt csak anyám tudja és most már te is. – És apád? Már tudtam nem kellett volna kérdeznem, de kínos volt a csend. – Elváltak a szüleim, apám kis korom óta nem láttam. Egy nővérem van, de neki sem mondtuk el. Egy aranyos szőke fia van, én vagyok a keresztanyja. Mindig meglátogatom, ha haza megyek, már tudja mondani anya, már integet és puszit küld. – Éreztem a fájdalmat hangjában, amit derűs mosoly mögé rejtett. Mondta, későre jár. Némán lépdeltünk a lánykolesz felé. – Ne haragudj, hogy elrontottam az estédet! – Megcsókoltam homlokát, arca ragyogott a holdfényben. Tétován engedte el kezem, nem nézett vissza.

Még sétáltam kicsit, nem voltam álmos. Az égalján, már foszladozott az éj leple, valahol már kakas jelezte a hajnalt. Végig dőltem az ágyamon, némán bámultam a semmiséget. Azt hiszem elaludtam, álmomban virágos réten szaladt felém egy aranyszőke gyermek, sírva mutatta, hogy elrepült a léggöbje.


Sokáig kerültem társaságát, nem tudtam volna a szemébe nézni. Barátnőmmel nem találkoztam, azt hittem utoljára láttam pedig egy városban éltünk, jártunk, mint régen. Ő sem keresett. Nagyon egyedül éreztem magam. Próbáltam a tanulásba temetkezni, de nehezen ment. Csak sóhajtoztam és vágyakoztam, azt hiszem már csak Ibolyára. Hiszen, ha gyereke nem is lehet azért szerethetjük egymást, ha Ő is úgy akarja, jól meglehetünk egymással. Már keresett, kérte menjünk sétálni. Próbáltam nem gondolni az első estére, de néha önfeledt nevetése közben hasított tudatomba és elszomorodtam. Sokszor sétáltunk, boldognak éreztem újra magam. Csókja egyre édesebb lett, úgy éreztem szeretem. Sokszor ölembe kaptam, nagyokat nevetett, arra gondoltam, az ágyba is így viszem majd. Ha elfáradtunk beültünk a közeli presszóba.

Akkor este is ott iszogattunk, mikor az a furcsa eset történt. 9 óra lehetett, nem volt még késő. Záróra előtt elindultunk. Sötét volt az utca, talán a lámpák sem világítottak. A járdán ketten nem fértünk el egymás mellett. Két kezét hátra nyújtva lépdelt előttem. Láttam jönnek velünk szemben, félre álltunk. Hátam egy oszlopnak támasztottam, magamhoz húztam, megcsókoltam és bámultam a csillagokat. Nem figyeltem, miről beszéltek, de mikor mellénk értek Ibolya felsikoltott. Tudtam, valami nagyon nincs rendjén. Ketten voltak, olyan kirakó legények. Ocsmányul vigyorogtak jól sikerült tréfájukon. Vezérhangyám egekbe szökött, de szerencsémre nem ütöttem elsőnek és azonnal. Az alacsonyabb kezében megcsillant valami, egyenesen a szívemnek irányította. – Nyugi öcsi, még megszúrod magad. – Túl közel volt hozzám, hogy bármit is tehettem volna. Gondoltam esztelenség is lenne, bűzlött a szesztől és még képes megspékelni. Hangja határozott volt, éreztem mellemnek feszülő kés hegyét. Arcom égett a dühtől, nem szégyen kicsit meg is ijedtem. Ibolya pár méterrel mögöttem némán meredt ránk, ők meg csak vihogtak. Szemem nem rebbent, tudtam már észnél vagyok. Ha neked jobb szúrj, mondtam már fölényesen. – Hülyének nézel, nem akarok én sittre kerülni. - Pedig rád férne, mondtam, de mozdulni nem tudtam. Csak néztem, ahogy röhögve távoznak, arcukat nem tudtam kivenni a sötétben. Ibolya mögöttem sírdogált, tenyerem nedves volt. Valami kemény tárgyat kerestem, de járdára hányt homokon kívül semmit sem találtam. Nem tudom, volt-e szégyen érzetem, óriási haragot éreztem és csak bámultam halványodó alakjukat.

Gyakran feljártam Ibolya szobájába, hosszasan beszélgettünk, játszadoztunk. Megfogadtam, amíg Ő nem akarja, nem fogok hozzá nyúlni. Egyik nap, amint romantikáztunk, huncut mosollyal kérdezte szeretem-e az ajándékot. Hát persze, ki nem szereti. Miért kapok ajándékot se névnapom, sem születésnapom nem lesz. – Akkor 28-án kapsz tőlem valamit. – El nem tudtam képzelni miért akar ajándékozni és miért pont akkor. Hiába faggattam, azt mondta ne legyek kíváncsi. Számoltam a napokat, közben kiderült akkor lesz az utolsó vizsgája, és utána hazamegy. Talán arra gondolt, akkor látjuk egymást utoljára. Csak nem akkor akar… áh, nem hinném. Vagy talán mégis? Szép emlék lenne, hiszen úgy kívánom, mint a szomjas föld a vizet. De vajon miért csak akkor? A kollégium, már csaknem üres volt, levizsgáztak, hazautaztak a lányok. Napról-napra nyugtalanabb lettem. Sokszor annyira felingereltük egymást, hogy nehéz volt türtőztetni elszabadult érzéseinket.

Egyik délután elaludtam ágyán. Többször éjjel tanultam senki és semmi nem zavart. Arra ébredtem, egyetlen szobatársnője, elmegy tanulni, és odasúgta Ibolyának, éjfélig nem jön vissza. Nem nyitottam ki a szemem, csendesen tett-vett, valami dallamot dudorászott. Éreztem leheletét amint fölém hajolt. Kinyitottam szemem, rajta kaptam, amint arcomat fürkészi. – Te kis hamis, nem is alszol. – mondta nevetve és megcsókolt. Lenge ruhájából kikandikáltak gyönyörű mellei. Óriási vágyat éreztem. Kérek egy korty vizet, mondtam, és nagyot nyeltem. Meglibbent a rövid otthonka és már csorgott a víz. A zárral matatott, kulcsra fordítottam, mondta és közelebb jött. A víz még gyűrűzött poharamban aztán hatalmas csend lett. Felültem, átkaroltam derekát. Lassan ült mellém, mint aki jól meggondolja, mit cselekszik. Minden pillanatnak súlya volt. Szeme eleven csillogott, fénylett, mint egy csillag, ajka nedves és csábítón hívogató. Minden érzékszervem vágyott érezni jelenét. Megcsókoltam gyengén és egyre vadabbul. Átkarolta nyakam, szemét lecsukta és csak szorított, mintha utolsó érintés, utolsó szorítás lenne, amit nem szabad elengedni. Felülmúlhatatlan érzés volt, a boldogság pillanatai. Teste remegett, szorítása gyengült. Felső gombja kigombolódott feszülő mellei, mint valami ékszer. Kigomboltam a többit is, elém tárult a női test ragyogó szépsége. Különös illat áradt testéből, keserű mandula ízére emlékeztetett és szörnyen izgató volt. A félhomály csak fokozta a vágyat, amit már nem tudott elfojtani semmi fogadalom. Hideg verejték csordogált hátamon, hangja már nem volt szokatlan, kedvesen szuszogott, pihegett. Szorosan magamhoz öleltem. A vad ölelés kizárta az időt a fényt a keserűséget. Testünk megtalálta a ritmust, ringatóztunk a vágyak tengerén. A mámor lassan múlt, újra csend lett, mozdulatlanul feküdtünk, szorosan ölelve egymást. Ma 27-e van, mi lesz az ajándékommal? – Hiszen megkaptad, az érintetlen testem, mert megérdemled. – mondta halkan és szinte belém bújt, hogy jobban érezze forró testem. A víz még mindig ott volt az asztal sarkán, apró buborékok oldalán. Érte nyúltam, nagyokat kortyoltam. Aztán nála maradtam éjszaka.

A vizsgán kirúgták.  Nem volt szomorú, sőt látszólag örült is, így tovább lehettünk együtt. Nem volt gondunk semmire, csak egymásra és a tanulásra koncentráltunk. Az idő gyorsan telt, délelőtt tanultunk, délután együtt voltunk, viccelődtünk és fél éjszaka egymásé. Felejthetetlen pár nap volt. A test és a lélek harmóniája, meghozta az eredményt.

3-án eljött anyukája. Akkor ismertem meg, nem kérdezett, jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, együtt izgultunk Ibolyáért. Nem volt hiába, futva jött, ragyogott a szeme. Nyakamba ugrott és sírt.  Nem tudtam azért mert sikerült a vizsgája, vagy azért, mert ez volt az utolsó dolog, amiért velem maradhatott. Könnyű volt anyukáját meggyőzni, hogy Ibolyának még maradni kell elintézni a papírokat, nem érdemes megvárni. Nem bántuk, hogy hazudtunk. Megígérte, megvárja, míg államvizsgázom. Nagy volt a tét, hitet adott és örültem, hogy velem lesz, a számomra nehéz percekben. Még két napunk maradt. Éjjel-nappal együtt voltunk, a szobát alig hagytuk el. Nagy kényelemben volt részem. Teljes kiszolgálást élvezhettem, amit kívántam megkaptam. Már nem tudtam a tanulásra koncentrálni, úgy éreztem semmit sem tudok. Az vigasztalt, ha tudom mit nem tudok, fél siker, nem fognak kirúgni.

Utolsó éjjel. Maradék pénzünkből vettünk egy üveg rumot. Ünnepelni akartunk, hogy mit nem is tudtuk. Boldogok voltunk, de minden ki nem mondott szó, mozdulat mögött ott volt az elválás, a reménytelen jövő. Mégis ez volt a legszebb éjszaka. Nem tudtunk betelni az élvezettel. Nem beszéltünk elválásról, láttam néha a könnyeket szemében. Másnap örömmel jöttem a vizsgáról, kiválóan sikerült.


Nehéz volt búcsúzni. Éreztem, hogy szeretem, pedig tudtam nem szabad. A vonat pontosan érkezett. Most nem bántam, hogy gyorsan elmegy. Szorította kezem és mosolygott. Néhány perc alatt újra játszódott minden pillanat. Egy utolsó csók, már nem forró, olyan búcsúcsók. Elengedte kezem, közben tenyerembe csúsztatott valamit. – A címem – mondta, és felszállt a vonatra, ami azonnal indult. Könnyes volt szeme, de próbált mosolyogni. A vonat lassan távolodott, egyre gyorsult és eltűnt a messzeségben. Az éjszakára gondoltam az utolsó ölelésre. Meredten bámultam a fényes sínpárra. Kígyózott rajta a fény a szellő egy papírdarabbal játszadozott. Arcomon végig gördült egy könnycsepp lecsúszott poros cipőmről és eltűnt kövek között…

 

Történések, valódi események, szólások mondások...

... Nagyszüleim boldog magyarok voltak. Ahogy kis gyermekként láttam, nem keseregtek nem szűkölködtek. Legyen a pipába dohány, asztalon étel...