… Mennyi mindent mesélhettetek volna, aminek töredékét próbálom átadni. Apám, anyám nagyszüleim, kik ékes szólón szóltatok, mégis burkoltan, a szenvedés, a kiszolgáltatottság mezején, némák maradtatok. Nem tudom jelent-e valamit e hallgatás, de vénám azt súgja, mindennek volt értelme. A gyerekkorom világa, csak a jóra emlékezünk. Miért van az, hogy elmém mégis a mélységet kutatja. A feltáratlan emlékeket, a szavak csendes hangját, mégis égbe kiáltó igéket. Már én is megöregedtem, az ész az értelem is változik, de akarom, hogy hangom hangos legyen.
Mikor fiatal voltam, azt vallottam, miért az érzékelés, miért a szó, nézz a levegőbe, mert az univerzum mindent megold. „Egyek vagyunk, eggyé válhatunk, szeretünk és egyszer meghalunk”. Ma már érzem, legyen érintés, legyen szemek csillogása, a szavak hangját semmi nem pótolhatja. Hányszor kiálthattam volna a világnak, Neki, hogy szeretem, hogy nem tudok nélküle élni, de a szavakat magamba fojtottam, mint a könnyeimet, mert férfinak születtem. Aztán mikor üvöltöttem, a szavak már nem találtak értő fülekre, csak magamnak suttogtam, könnyeimmel áztatva tettem már magamért…
Ma 44 év lett volna a valóság, valaki 42-őt engedett, nekem a végtelenséget, mert mit Isten egybe köt a világ el nem választhat!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése