Egy pillanat néha több, mint az élet...

 

… Hogy a kollégiumi éveket, különösen az elsőt elviseljem, ahhoz a Marika kellett. Kis növésű csenevész gyermek voltam, de tele lélekkel.

Lajos bátyám, ki felkarolt, sokszor mentünk a Csúcs hegyre, ahol otthon érezhettem magam. Eszti néni a főztjeivel varázsolt el, mert más volt, mint a menza. Marika nem engedte feledni a gyermekkorom. Hálával tartozom mindezekért. Éváról csak hallottam, Zsuzsát néha láthattam. Marika igazi szépség volt, elvarázsolt sportos, gyönyörű alakja. Egy valami nagyon megmaradt bennem. Érettségire készült, sokat tanult, talán ritkábban találkozhattunk. Azt láttam, hogy sokat fogyott. Ifjú kritikus szememnek feltűnt, de szólni soha nem mertem. Nem csak a popó a kebelméret is csökkent. Megriadtam, de nyugtattak barátaim ez a nőknél nem ritka átmeneti jelenség. Számomra így is imádni való bálvány volt. Aztán kiesnek évek, soha nem tudtam szerelmeiről, magán életéről, annyira elvakított az „egymáshoz” tartozás. Most öreg fejjel mondhatom, volt egyfajta unokatestvéri plátói szerelem, szeretet köztünk, legalább is részemről. Ma ugyanezt látom gyermekeimnél, a felkarolás a megértés a biztatás, unokatestvérek, mindig egymásért. Mikor nézem feltöltött képeitek, a Marika jelenik meg előttem. Szilvi, Csilla csak az örökölt szépség, báj és sok-sok Tasner vonás! Irigykedve nézem világutazók lettetek, de egyvalami nagyon fáj, gyökereitek itt rejtőznek, még köztünk, aztán minden a feledésé. Tudod egy pillanat néha több, mint az élet. Mert az én kertem is egy „Csúcs hegy”. Csak valami, valakik hiányoznak!  Talán megbocsájtható nekem az elfogultság. Puszillak és ölelnélek, ha tehetném! …