Történések, valódi események, szólások mondások...

... Nagyszüleim boldog magyarok voltak. Ahogy kis gyermekként láttam, nem keseregtek nem szűkölködtek. Legyen a pipába dohány, asztalon étel ital, ágyban friss széna, kemencében parázs, jusson mindig mindenkinek, aki csak betévedt, de fenséges étel lakoma, ha gyermekeik unokáik, dédunokáik jöttek. A kútban mindig friss víz, az istállóban tejelő tehén, az udvaron kapirgáló, mindig kukorékoló kakas, kis csibék libák, kacsák, szaporodó nyuszikák. És a kasza sarló a kapa mindig legyen éles és elérhető! Nem volt intrika, szomszéd, koma, sógor nász egyre ment. Csak egyet viseltek nehezen, ha finánc a hatóság emberei jöttek. Azt vallották élni és élni hagyni! ...

 ...Valamikor régen nagyapám udvarában megjelentek, valami hatósági emberek. Éppen gabonát csépeltek hatalmas cséphadaróval. Nagyapám oda sem hederített, viszont fia felfigyelt az idegen személyekre. Bosszúsan mondta, " üsd fiam üssed!" Több se kellett az idegeneknek, menekültek az udvarból...

Mikor lóden kabátos agitátor személyek jöttek, derekukon pisztoly, szüleim mindig megvédtek, nem engedtétek, hogy gyermekeikből traktoros váljon. Hitték, hogy többre vagyunk képesek, a tanulási vágy a tenni akarás volt erősségünk. Tudom, soha nem csalódtak, hiszen jó emberré váltunk, amit álmodtak. Nincs erő akarat, mit egy szülő akarhat gyermekének, és megvalósíthat. Büszke szülőként haltak, mert vágyuk teljesült, többek lettünk, mint remélték, és mindezt Nekik köszönhetjük...  

Alkalmi jókívánságok. Ha lekéstél a köszöntésről, sebaj, hiszen 365 napig érvényes! 

A fiúk soha sem sírnak. Ha mégis, akkor kapsz egy pofont, hogy tudd, miért is sírsz! ...  

Mikor már nagyobbacska fiúk lettünk, apám szexuális nevelése abban merült ki. "Vigyázatok, lyuk-lyuk, csak darázs ne legyen benne".

Aki másnak szimirdics, megbérdesi a konfordás! Soha nem értettem, de éreztem tartalmi lényegét... 

Anyu fánkot, vagy szilvás gombócot készített. Az unokák, gyerekek akár a szomszéd kislányok sorban álltak, hogy megkóstolják. Apu huncutan figyelmeztette őket, " aztán kettőt egyél, hogy cicieid egyformán nőjenek!"...

Nagyapám a szőlőhegyen kapálgatott. Iskolások jöttek éppen kirándultak. Hangosan kiabálva köszöntötték, mire ő felegyenesedett, lesétált a hűvös pincéhez és borral kínálta a jövevényeket. A tanár úr viccesen kérdezte, " Imre bácsi engem miért nem kínál meg? Fiam, ahány kapavágást tettél, annyi pohár bor illet!" ...

Hajdanán soha nem volt béke az alszeg és a főszeg között. Apám udvarolni járt anyámhoz, aki a főszeg felső csücskében lakott. Hazafelé minden kaput megzörgetett réz fokosával, a kutyák veszettül ugattak. Fél falu felfigyelt, na a Tasner Jóska boldogságtól részegülten megy haza! ...

Régen a disznóvágást megelőzte egy hajnalig tartó buli. Véletlen vagy így alakult? Apu és a sógor bizony enyhén illuminált állapotban kezdte életét venni egy malacnak. Szegény koca rémülten hallgatta a kántálást, "Kettecskén, az élet édes álom kettecskén..." Volt mikor adtak egy esélyt és elengedték. Csak azt nem vették észre, mind elszánt ifjú én megragadtam a hátsó lábát és elengedni nem tudtam, nem akartam. Végig szekerezte velem a kertet, lógtam és repültem, mint a zászló...

Mikor még kicsik voltunk, a disznóölés tabu volt. Mikor már pörzsölték és a bontó asztalra került kimehettünk. Arra biztattak dugjunk a fenekébe kukorica tusát. Azóta sem értem miért, de mindig megtettük. A karajnál a bőrkét megvágták, sóval hintették és a dédi megkóstolta a nyers bőrkét... A dédi volt a vér keverő. Apuék befogták a frissen szúrt sebet, amikor dédi megjelent elengedték és vértől úszott tetőtől talpig. Mosoly jókedv és nem bosszúság!... 

Belet pucolni rémálom volt. Kanna számra hordtuk a vizet ők öblögették, hatalmas teknőben kotorták, tisztították. A kati könyökére vigyázzatok. Csak akkor értettem meg, mikor már megtöltötték és füstre helyezték, a legfinomabb disznósajt rejlett benne... Disznó belet fújtunk, olyan volt mint a lufi. Kiugrott a vizes tálból és lebegett előttünk, aztán hurka kolbász került bele. Mindig jöttek cigányok, érezték, hogy disznó ölés történt. Apró rajkók ölükben kérték, csak a kati könyökét, vagy valami apróságot. Mindig jutott nekik is, anyu nem tudom hogy csinálta, de boldog mosollyal távoztak...

Aput meghívta a Somogyi koma böllérnek. Nem értettem, ebben a faluban mindenki rokon, koma? Akkor is volt valami delirium állapot, és egy hatalmas koca. Kicsalogatták az ólból, de őkegyelme nem akart meghalni. Hatalmas robajjal átszakította óla ajtaját és a hegynek vette az irányt. Apu mint szilaj rodeós hátára pattant két fülét markában tartva meglovagolta. Aztán elmúlt a lendület, vissza disznó ólba. Apu két lábát az ólnak támasztotta és itt volt a koca élete vége...

Egyszer anyu átküldött a szomszédba valamiért. Frissen sült palacsinta illata lengedezett. Megnyaltam ajkam és büszkén mondtam, " Ilyet az én anyukám is tud sütni". Eszembe jutott intő szava, ha valamit jó szívvel kínálnak fogadd el. "Kóstold meg, talán finomabb!" Nem bírtam ellenállni a csábító ajánlatnak. Már a harmadik ízes palacsintát ettem, elmesélte, mitől kopaszok az emberek. Az egyszerű ember lánya palacsintát sütött. Nem kínálták, de nagyon kívánta. Egy óvatlan pillanatban kalapjába rejtett néhányat a tűzforróból. Gyere kóstold meg, de már késő volt. Sercegett a fejbőre, eszeveszetten menekült...

Az anyák napja számunkra mindig kiemelkedő esemény volt. Hetekkel előtte készültünk a meglepetésre. Ügyetlen kis kezünkkel vörös bársonyból szívecskét készítettünk. Kitömtük vattával, ellesett mozdulatokkal körbe varrtuk. Hogy le ne bukjunk anyám köntösének zsebébe rejtettük. Tudtuk ritkán veszi fel. Mit ad Isten előző este felvette. Körbe ugráltuk, talán sikerül kimenteni féltve őrzött kincsünk. Miben mesterkéltek, mit rejtegettek? Feltűnt izgalmunk, és a titok már nem volt meglepetés. Fátyolos szemmel magához ölelt, mint kotlóstyúk csibéit. Zokogtunk, kis butuskák, hát nem tudjátok, hogy minden nap anyák napja van és köszönöm... 

Nagyapám, mikor már tehetetlen öreg volt, jászolba fektették a marhák közé. Az istálló melege tartotta benne a lelket. Elviselhetetlen pisi szaga elnyomta élete lényegét. Sétálni még mindig tudott. Kampós botjával végig sétálta Mindszentkálla rögös útjait. Az előszobában pihent kényelmetlen székeinken. Nem sokat beszélt inkább magába roskadva nézte a kocka köveket és szívta elengedhetetlen pipáját. Néha ölébe kucorodtunk, ilyenkor szemében a keserűséget boldogság vette át. Aztán jött a hír,  Jézus jászolban született, nagyapám ott halt meg. Az asztal terítő alatt megtaláltuk személyi igazolványát és száz forintot. Ez volt számunkra élete utolsó üzenete...   

A történeteknek soha nincs vége, némelyek feledésbe merülnek, de míg élünk bennünk élnek. Ne sajnáld megosztani szeretteiddel, egy esti mese egy borozgatós este attól lesz szép, hogy emlékezel, néha igaznak vélt, vagy hamis vallomás, de Tőled a Te szádból minden igaznak tűnik...

Számtalan történet, mi csak akkor bukkan elő mikor még együtt lehetünk, mindenki elmeséli mire emlékezik, mi volt számára a legszebb a felejthetetlen. Ez a nagy család titka, élni a jelenben, őrizni titkokat és emlékezni a múltra... 

Egy levél az ismeretlenbe...

... Szia! Én kérek elnézést, hogy nem kerestelek. Nincs semmi baj, mentegetőzni sem akarok, de kicsit sűrű volt a nyár. A sűrű nem azt jelenti, hogy minden napom élmény dús volt. Többször voltak gyermekeim, unokáim, beragyogták napjaim és bizony voltak forró nappalok, mikor orrom sem akartam kidugni a rekkenő hőségbe. A fügefáim a körte az alma ontotta gyümölcseit, foglalkozni kellett velük, hogy majdan édes pálinkával ajándékozzanak. Amit sajnálok, hogy gyermekeim felajánlásaira is nemet mondtam és nem hagytam el szeretett otthonom. Kialakult bennem egyfajta félelem, mi van, ha most, éppen akkor valami rossz dolog történik? Hál Isten, ha kétkedve is, de elfogadták döntésem, így Ők látogattak gyakrabban. Két naponta hívnak telefonon, amikor hosszas beszélgetésekből tudok a történésekről, de ezzel kirekesztettem magam a "társadalomból". Nem elvárható, hogy "ha a hegy nem megy Mohamedhez..." Számomra kedves barátokat veszítettem el, sajnálom, mert a személyes kontaktus hiányzik. Csak azért írom ezeket, mert remény vesztett lettem. Ha nem fűződik érdemi érzelmi érdek, akkor mellőznek, lassan elfelednek. Hajdanán, mikor még feleségem is élt, kertem önfeledt kacagástól volt hangos, bográcsozás, sütögetés igazi idilli baráti találkozások hangulat a paradicsomomban. Aztán gyorsan felejt az ember, ha te nem jössz akkor én miért is menjek? Keresem az okot, és csak magam hibáztatom. A megváltozott élet, fizikai állapot képes érzelmeket, szeretetet összetartozást lerombolni és egyedül hagyni? Sokszor mondom megvagyok, én így magamban, sütök főzök lekötöm időmet, de a társas létet semmi nem pótolhatja. Ha így marad szomorú leszek hátralévő életemben. Szeretnélek látni érinteni ölelni, mint hajdanán cirka hatvan évvel ezelőtt, mikor csak gyermekek voltunk, talán nem is jó barátok, de szomszédok, létünk összeforrt, mint minden Mindszentkálliéval. Várom, hogy "Mohamed menjen a hegyhez". Hiú ábránd, remény, de ha mégis megtörténik, a "red bull" szárnyakat ad! Elképzelem, hogy vonatra szállsz, Füreden buszra, de csak, ha Szabadságpusztánál megáll. Én már várlak, együtt gyalogolunk hét percet és kapum nyitva, Rád vár. Hét perc elég, hogy nyílt tekinteted lássam, miért is jöttél?...

Csak úgy, ahogy van...

 ... Zöld lombok árnyékában. Mikor Jézus talán Jeruzsálembe ment, fügefa árnyékában pihent. Átjárta lenge szél, és gondolatai ki tudja mit sugalltak. Ma házam, mint ódon kastély, leeresztett rolókkal, a sötétséget idézik. Pedig az örök fény ott ragyog, minden szögletében, talán a falak át veszik a nyár melegét, mit őrizni télire sajnos nem tudnak. Nem tudom éreztél-e fügefa illatát, mikor a nap lemenőben van, még egyet sóhajt és nedvességet remélve álomra vonul. A mélyen lehajló ágak a lombkorona alá bújok, és csak akkor látom hatalmasra érlelt gyümölcseit. Még csak július eleje van, mi lesz, ha ontja gyümölcseit, létrára mászni tudhatnék, de nem akarok. Megosztom a természettel, mit elérek az enyém, ami fent van a madaraké.

Minden nap kiülök kerti tavam partjára, még mindig benne van Anna peca botja. Néha kukucit keresek, és feltűzöm, látom harapják, marcangolják, jaj, csak ne, hogy horogra akadjatok. Diófám árnyéka mint az álom, lehajló ágak teles-tele diókkal. Mit ad a természet elfogadni akarom, de néha erőm kevés, válogatok, válogathatok, ribizlik a tövön fonnyadnak, a későn érő málnák kínálják termésüket, a nagy szemű fekete szederből két naponta szedek kis kosárnyit, aztán csak egy marad, mi feleslegesnek tűnik, megy a cefrébe, nem a veszendőbe. Minek magja van, árnyék fogam alá ne kerüljön, mi lében élvezhető, talán már ez az én világom! Ki ítélkezni próbálsz, egy élet egy jövő, boldog napok, boldog pillanatok, hiány mi nem pótolható, ásó-kapa vagy tűz martaléka, fonnyadt testemnek mindegy, de lelkemnek soha. Mégis, mikor füge ágakat gyökereztetgetek álom szép rózsáim szaporítom, azt remélem, hogy tavalyi paprikám újra éled, öntözök locsolok, valami újat remélek ami talán nem is az én világom és míg benne élek a jövő, mások jövője. Mikor álmodtam minden szép volt, most egy gát, egy bokor egy szöges drót, vagy csupán most is álmodok? Elég egy szó egy gondolat, hogy ismét együvé váljunk, hiszen bonthatatlan nagy család vagyunk, voltunk és leszünk. Kinek akarata kell, hogy álmom valóra váljon? Az enyém már kevés, mikor már a szeretet anyagiakban mérhető, mégis mikor érezheted, hogy léted fontos, mert számíthatsz valakikre, kik ma is kezed fogják és nem szándékoznak elengedni. Tudod dédi úgy mondta, megvonta saját szájától, hogy neked adhassa. És becsenget a ma, mert paprikát, friss paradicsomot hoz, cukkinit és boldog mosolyt! Talán ez nem is ma, a jövő?! ... A dualizmus él, tudatunktól függetlenül. Mindennek van vica-verza oldala!... Mégis a legszebb a vica, vagy a verza?...

Higgyek, vagy ne higgyek?

  

... Megmentőm, egy szó egy fogalom, azt mondtad ne írjak rólad. Gyermekként nagyobb fiúk a mosó jéghideg vízébe dobtak, tanuljak meg úszni, és volt valaki ki kiemelt, lila ajkam látva dörzsölte testemet és éltet lehelt. Sok-sok élményem volt életemben, de mindig volt, ki segített. Talán nehéz lenne felidézni, felsorolni. Az évek múltával sok mindenbe beletörődtem de, hogy valakire, valakikre rászoruljak, nehéz volt. Tudomásul kellet venni, hogy testem már nem úgy működik, mint valaha. Van szükséglet, mit leírva valakiknél kiveri a biztosítékot és van ki megértéssel viseli. Mert életem nekem is csak egy van, és ha boldogságomhoz ez kell, hát legyen. A sok kérdőjel talán egyet jelent, tudod és már nem szégyellem elfogadni, hogy így létezem vagyok és vagy, vagytok nekem. Tudod minden nap van "megmentőm". Nem nevezem, hiszen igényem kevés, mégis hogy létezzen valakikre számíthatok... Sokszor gondolom, ha egy otthonba lennék zárva, minden megadatna, de valahol elvennék a szabadságom a kertem szépségeit, az időt a várakozást a beteljesülést és az újra vágyakozást várakozást. Mert az idő nem üres, kitölteni széppel, jóval csak rajtam múlik. Érdekes, soha nem láttam angyalszárnyon lebegő alakot, ki segített, segíteni tudhatott, földhöz ragadt ízig-vérig emberek voltak. Talán más világban élek, talán még mindig a földi létben. Ha egyszer Isten fejemre koppint, te makacs, nem hittél bennem, de félted örök jelenlétem, nem kárhoztatlak a mennyek országában van a helyed, mert tetteid igazak voltak. Csak anyám hitt bennem feleségem, gyermekeim és unokáim talán néhány barátom. Mind földre szállt angyalok. Higgyem, vagy az utolsó pillanatig kételkedjek, de tudom, minden emberben van valami ami nem e-világi... Azt mondják ábrándozni jó, de valótlant valósnak látni még jobb. Hihettem gyermekfejjel csodákban, láthattam hihetetlent, ma mindez csupán álom, szép álom. Mert míg élsz merj álmodni, hiszen valós világod attól lesz szép, élvezhetőbb! Hamis elképzelhetetlen? Mondd meg, ki mindig okosabb voltál, hol a határ álom és valóság közt, mert én még mindig nem tudom... Mikor azt mondom köszönöm, vagy ahogy anyám tanította köszönöm szépen, talán mindenki érti, miért is létezem, miért is vagyok, ki érdemes rá...

Fút előled, mit látni vélsz...

Kedves Márti! Nem tudom kihagyni, hogy történéseim közt említselek. Mert mindig volt, van  közös előéletünkben és büszke vagyok Rád a lelkünk harmóniájára. 

 

"Csobáncom

Fut előlem a szerelmetes Csobáncom

hogy végre elkapjam

már alig várom

jó játék

üvöltök utána

ő csak szalad és szalad

beakad a Tóti hegybe a ruhája

én meg csak szaladok és szaladok

utána

bezzeg reggelente itt tátod a szádat

a franciaerkélyem korlátján

pörölök veled

hogy elállod a kilátást

nem vicces

ne röhögj

jobban áll, ha hőbörögsz

na most megvagy

visszarántott a barátod

ja, csak szomszéd

ha nem mondod, ki nem találom

a lényeg, hogy megfoghatlak

felkapaszkodok a hátadon

hallhatod ahogy szuszogok

a várromon

rád bámulnak a Tanú-hegyek

szemedbe süt a nap

s míg ráncokat varázsol a szoknyádba

tükröt mutat neked a Balaton

nem tetszik, amit látsz

baj van az önértékeléseddel

próbálok javítani rajta gondolatátvitellel

nekem mind közül, te vagy a legszebb, Csobánc

mi ez, ha nem sírig tartó románc!"

 

... Fút előled, mit látni vélsz, szelídül mert akarod, és halmára hajthatod fejed, mert nem tőled menekül... Még apró gyermek voltam, vonzott az idegen, ami hegyeinken kívül túl volt. A Csobánc misztikum, hogy romjaihoz eljussunk völgyet, hegyet kellett mászni. Akkori meséinkben élt egy gonosz néni egy boszi, kit jobb volt elkerülni, mert átkaival rontást hozhatott. A hegyoldalban élt, elkerülni nehéz volt, mert figyelő szemei mindenütt ott voltak. Szemeim lecsuktam, ha én nem látom, ő sem láthat. Ezer tüske szúrt, dzsindzsákon át kapaszkodtunk a hegyoldalra fel a romokhoz. Apró hősnek éreztem magam, ki megtette a rémisztő utat. Valami olyan érzés járta át lelkem, amiről nem lehet mesélni, csak megélni lehet. Soha többé nem jártam a romoknál, úgy éreztem egyetlen kalandos találkozás elég volt egy életre. Mit tudna még adni, amit akkor és ott éreztem? Azért nem volt vége kíváncsiságomnak! Már nagyobbacska lehettem, ifjú tűzoltó csapatunknak tagja. Egy versenyre készülő utunk alkalmával, Gyulakeszi határában beomlott az út menti parti rész. Persze kíváncsiságunk végtelen volt. Születtek mesék, a főúr légyottra járt Szigligetre, és megtaláltuk az alagutat, ökrös szekérnyi lehetett, fáklyák fényétől kormosak. Nem voltam lent, de szavahihető társaim mondták, és fantáziám elképzelte, hogy mindez igaz. Valamikor a végvárak közt lehetett titkos alagút, és mindig hittem gyermeki szívvel, lélekkel...

Van köztetek, ki még él és megerősítheti hitem, hogy nem csupán álom volt? ...