Fút előled, mit látni vélsz...

Kedves Márti! Nem tudom kihagyni, hogy történéseim közt említselek. Mert mindig volt, van  közös előéletünkben és büszke vagyok Rád a lelkünk harmóniájára. 

 

"Csobáncom

Fut előlem a szerelmetes Csobáncom

hogy végre elkapjam

már alig várom

jó játék

üvöltök utána

ő csak szalad és szalad

beakad a Tóti hegybe a ruhája

én meg csak szaladok és szaladok

utána

bezzeg reggelente itt tátod a szádat

a franciaerkélyem korlátján

pörölök veled

hogy elállod a kilátást

nem vicces

ne röhögj

jobban áll, ha hőbörögsz

na most megvagy

visszarántott a barátod

ja, csak szomszéd

ha nem mondod, ki nem találom

a lényeg, hogy megfoghatlak

felkapaszkodok a hátadon

hallhatod ahogy szuszogok

a várromon

rád bámulnak a Tanú-hegyek

szemedbe süt a nap

s míg ráncokat varázsol a szoknyádba

tükröt mutat neked a Balaton

nem tetszik, amit látsz

baj van az önértékeléseddel

próbálok javítani rajta gondolatátvitellel

nekem mind közül, te vagy a legszebb, Csobánc

mi ez, ha nem sírig tartó románc!"

 

... Fút előled, mit látni vélsz, szelídül mert akarod, és halmára hajthatod fejed, mert nem tőled menekül... Még apró gyermek voltam, vonzott az idegen, ami hegyeinken kívül túl volt. A Csobánc misztikum, hogy romjaihoz eljussunk völgyet, hegyet kellett mászni. Akkori meséinkben élt egy gonosz néni egy boszi, kit jobb volt elkerülni, mert átkaival rontást hozhatott. A hegyoldalban élt, elkerülni nehéz volt, mert figyelő szemei mindenütt ott voltak. Szemeim lecsuktam, ha én nem látom, ő sem láthat. Ezer tüske szúrt, dzsindzsákon át kapaszkodtunk a hegyoldalra fel a romokhoz. Apró hősnek éreztem magam, ki megtette a rémisztő utat. Valami olyan érzés járta át lelkem, amiről nem lehet mesélni, csak megélni lehet. Soha többé nem jártam a romoknál, úgy éreztem egyetlen kalandos találkozás elég volt egy életre. Mit tudna még adni, amit akkor és ott éreztem? Azért nem volt vége kíváncsiságomnak! Már nagyobbacska lehettem, ifjú tűzoltó csapatunknak tagja. Egy versenyre készülő utunk alkalmával, Gyulakeszi határában beomlott az út menti parti rész. Persze kíváncsiságunk végtelen volt. Születtek mesék, a főúr légyottra járt Szigligetre, és megtaláltuk az alagutat, ökrös szekérnyi lehetett, fáklyák fényétől kormosak. Nem voltam lent, de szavahihető társaim mondták, és fantáziám elképzelte, hogy mindez igaz. Valamikor a végvárak közt lehetett titkos alagút, és mindig hittem gyermeki szívvel, lélekkel...

Van köztetek, ki még él és megerősítheti hitem, hogy nem csupán álom volt? ...