A mama egyik kedvenc virága...

 ... Az ős magyar gént megtalálhatod, ahogy tatár, bizánci, oszmán, germán vér hordozóit, hiszen mindig leigázott nemzet voltunk. Több száz éves uralmuk alatt születtek megerőszakolt, szerelemből fogant  gyermekek. Hitvallásuk pogány, ortodox, muzulmán, zsidó vagy keresztény. Ki a Kárpát medencében született, kiváltságos volt. Számít, hogy ki vagyok? Kivé lettem őseim által, talán nem, talán mégis.  Amikor elmondanám, miért volt szép gyermekkorom, kétkedve fogadnátok. Igenis volt igényem a szépre az elérhetetlenre, de mikor kredencünkben az aprópénzes pohárkát láttam, elszállt minden illúzióm. A kenyérre volt elég, nem holmi világi életre. Kacérkodtam a gondolattal, ha valami kincset lelnék és édesen csengő arany krajcárokkal tölteném, vajon mi változna? A gonosz gondolat, hogy elvenni mástól, kinek sok van, hogy nekem több legyen, több, mint a boldogságomhoz szükséges. Idegen gondolat, az ismeretlent nem birtokolhattam, nem tudhattam, mi az elég, miért kell több mint a végtelen? Nem ismerhettem a Kánaánt, csak egy alma és életem sorsa örök rabságba eshet. Vasaltam sok-sok megfakult Neva inget, mert már neki is jó volt, foltozott kopott nadrágot, mert az él mutatta az igaz előre utat. Érzem a gőzt mi nem volt illatos, de a ráncok eltűntek, egy egyszerű fiúnak a felfedezés, a boldogság pillanata a büszkeség, hogy testvérei frissen vasalt nadrágban díszeleghetnek. Nem sokáig, az első pocsolya sárosra varázsolta a szépnek hitt kelmét az első tüskés bokor szaggatta avétt ruháinkat. Nem tudtam haragudni, hiszen az öt közül én voltam ki először megszegte a józan ész szabályait, mert szabad voltam, szabadon cselekedtem, ha testem ruhám sínylette is. Elszámolni csak szeretett anyámnak kellett, hol álszent könnyeim mindig megértésre találtak. Megtanultam zoknit stoppolni, sütni, főzni, kis testvért tisztába tenni, sz@ros pelenkát lobogó vízben tisztára mosni, csak egyet volt nehéz méltósággal élni, becsülni önmagam, másokat. 

Kertemben virágzik egy tő tátika. Valamikor sok volt, Mindszentkállán tengernyi, de kihalt, mint sok más őshonos virágom. Valamikor régen, amikor még anya is élt, kis Anna unokámmal a római parton sétálva tátika magokat gyűjtöttünk, gondosan papír zsebkendőbe, hogy egy se hulljon mellé. Aztán anya elment Anna ültetni akart és megtaláltuk a zsepibe zárt magokat. Egy hatalmas cserepet választottunk, megtöltöttük a papa komposztjával és kis ujjaival gondosan rendezte az apró magokat. Elnevezte a mama kedvenc virágának. Azóta eltelt 3-4 év és a tátika virágzik. Magára hagytuk, télben, fagyban, nyári napsütésben. Tudtuk a magok sárga tőről származtak, mégis több színben pompáznak, talán az ős gének újra éledtek? 

Azt mondták örök túlélő, korára sem emlékszem, csak az tudom minden tavasszal újra éled, apró virágai elenyésző zöldelő levelei kápráztatnak.

Paprika fám, csak egy éves, de virágai apró termései kecsegtetők. Míg palántáim talán ébrednek, talán köszönetet mondanak a tavaszi májusi esőnek, ők már azon gondolkodnak, mekkorára nőjenek.

Pénzt hozó virágom öreg törzse árulkodik koráról. Ha tudnád hány elégedett vevőm volt, ki sarjaiból vásárolt, 25-30 cm-re nőttek, és tovább szaporodtak.

Datolya szilva fám hét évig várakoztatott. Idén megajándékozott tengernyi virággal, még apró gyümölcsökkel. Hét fügefám rogyásig termésekkel. Azt mondják nyugtával dicsérd a napot, én minden nap hálás vagyok lehetek a természet ajándékáért. 

Kik vagyunk, hogy különbözzünk a természettől? Gyarló önpusztító lények, mégis élni akarók, hiszen gyönyörű utódaink tisztának születtek, mint mi is valaha. Különböző színben pompázó emberi-növényi lények, kik élni, nem meghalni akarnak...