Ballada egy kislányról
Késő délután a poros keresztútnál
Egy kislány ballagott, alig volt nagyobb
Annál a kutyánál, ki mellette baktatott
Hű társa, egyetlen barátja.
A temetőbe érve megállt remegve,
Kezéből a virágot a kis dombra tette.
Virágból font koszorút a fejfára tekerte.
Kicsi kis kezét fázósan tördelte.
Görnyedten sírdogált a friss hantnál
Lehajolt, csókolta a földet a fejfánál
Így talált rá a Hold első sugara
Harmatból vont takarót vékony kis hátára.
A kislány álmában, anyja lágy karjában
Szundikált csendesen, fülében visszhangzott
Hangja oly ércesen
… Aludj el gyermekem, réteknek virága, jó anyácskád egyetlen
rózsája,
Aludj el kedvesem anyádnak karjában,
Ringató karom ölelő ágyában...
Mikor a hajnal a sötétet elűzte
A kislány felébredt, fázósan kérdezte,
Drága jó anyácskám, az ég miért
villant?
Szemében a napsugár álmos könnyet
csillant.
Lábánál kutyája, egyetlen hű társa
Csendesen vonyított, lesett a gazdira.
Egy dermedt éjszaka őrködött felette,
Meleg testével árnyékként befedte.
Szeméből az álmot ujjával törölte
Letérdelt mellé karjával ölelte
Szőrös kis homlokát édesen csókolta
Ahogy őt anyácskája szokta.
1973
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése