Hajrá Magyarország!

 

…Hajrá Magyarország! Egyre többször látom, hallom, hogy újabb milliók, akár milliárdok mennek a műemlékek, leginkább templomok felújítására határainkon belül és kívül. Örvendetes hír, hiszen szívet melengető látvány, megpihenni a padok közt, áhítattal emlékezni, imádkozni, felekezettől függetlenül. Mert ez is a mi dolgunk megőrizni a múltat, a tárgyi emlékeket. A lélek kielégített vágya, mint a stadionok, több ezer ember üvöltve engedi ki megfáradt napok gőzét dühét. Cirkusz kell a népnek! 

Csak a prioritást, a sorrendet nem értem. Imádkozhatsz templomokban elvesztett szeretteidért, üdvösségért, távolba kényszerült szakadt fiaidért, bűneid bocsánatot nyernek. Mert az ima mindig a szegény embert segítette, hinni a jó Istenben, a szeretetben, a megértésben és valami jobban! Kiálthatod örömöd és bánatod új stadionok lelátóján, vagy tömött sorokban menetelve, talán a lelked megnyugszik. Mert magyarnak lenni jó és dicsőség! 

Ha kórházba kell menned, mert egészségi állapotod megköveteli, hangod gyengül, már nem zászlót lengetsz. Megszégyenülve, kiszolgáltatottan állsz hosszú sorokat, várakozva hónapokat. Mert igen beteg lettél, nem tudtál vigyázni a saját egészségedre, holott, csak a te felelősséged. Mert elengedhetetlenül bekövetkezik, hogy ellátásra szorulj. Eszedbe sem jut, hogy dolgos életed folyamán béred egy része arra különült, ha a szükség úgy kívánja megkülönböztetett ellátásban részesülj. 

Aztán mikor műtétre visznek, tűzoltó készülékeket látsz, takarító eszközöket, az alagsort érzékeled, hallod, hogy ez a monitor nem működik, hozz újat, meztelen tested reszket a hidegtől, a fény elvakít, és egy megértő arc föléd hajol, bátorít hangját már alig hallod, de tudod minden jobb lesz. Aztán a kórteremben ébredsz, egy kéz a katétert kirántja, „nézz amerre a farkas szarik”, hányszor hallottam apámtól. Mert fájt, mert éreztem a fájdalmat, a megaláztatást. Álom és valóság egybe olvadt. Nem a puccos kórtermekről beszélek, hiszen megfizetni nem tudod, koldus pénzed erre nem futja. Aztán felépülsz, már feleded a fájdalmaid és csak reménykedsz, soha többet ilyen helyzetbe ne kerülj! Reszketsz attól, mi életed folyamán a biztonságot jelentette. Már nem félsz, hogy egy tégla a fejedre eshet, egy autó elgázol, ha kell, hát gyorsan halj. Visszatérsz lelked templomába, Istenem ilyen sorsot szántál? … 

Aztán rájössz, hogy megöregedtél. Szavazati jogod józan ítélő képességed még megvan, sőt biztatnak. Ki fiatalon példaképed volt, ma talán besimult hazug áruló. Szavazni jogod és kötelességed, de elméd pillanatnyi érzése döntheti el, hogy jóra vagy rosszra voksoltál. Már nem az te dolgod megítélni, mit tettél. Talán jobb lenne ebből kimaradni, fejed a párnád alá dugni, és várni a szerencsét, ti ezt jobban tudjátok!  

Nem akarom elhinni, hogy ilyen hamar eljárt felettem a felelős élet, azt látom vannak még társaim, kik úgy látják a világ újra megváltható általuk az ő szellemükben. Nem ítélkezem, hiszen saját akaratunkból élünk, vagy tán mégsem? Vannak és mindig voltak nyálukat fröcsögtető jólétben élő emberek, kik már a múltat feledve élvezik a minden napjaikat. Bár mindenkinek ez adatna. Amikor már nem a munka megérdemelt jussa, a pénzt szülő pénz a jólét alapja. Elkorcsosult polgári társadalmunkban, bizony még él a szegénység. A gazdag nem veszi észre, hogy a sokból egy kevés, a szegénynek a kevésből egy kicsi a létét fenyegeti. Aztán látom gyermekeim, unokáim boldog mosolyát, az életből csak annyit, ami ma megadatik.

A szellem nevelése a tudás megszerzése megőrzése, örök feladat. Voltak, vannak, kik igaz hitvallásból erre esküdtek. Kezükből eszközt kivenni igazi bűntény. Mert vannak emlékeid gyermeki sorsról, békéről és szeretetről, felnőni fűzfa vesszők érzéki suhintásától. Mikor lelked a szabad szellem járta át, amikor az volt a szép, amit érzékeltél még ha néha fájt is, mert igazság érzeted mást kívánt. A kollektív szellem, mi felőrölt és egybe kovácsolt, és léted ma is egyben tartja. 

Lehetsz jó szülő, másként gondolkodó, de az alapok, mik kis koponyákban érnek, valóssá válnak az ő érdemük. Megcsonkítani létük, lehetetlenné tenni nem dicsőség, gyarlóság. Az oktatás mindig párt-politika függő volt, talán minden kor erkölcsi normái szerint érvényesültek. Emlékszem éjszakákra, mikor applikációkat készítettünk, alapja tőlünk fakadt, az önismeret, a tudás szomja nekünk köszönhető, mit átadni igyekeztünk szülőknek és a tudást adó tanítóinknak!  

A tűzoltó ma is tűzbe megy életét kockáztatva, mert értékrendje ezt követeli, független attól, hogy létezését, életét kurtították. Ez vonatkozik rendőreinkre, és minden hivatalos állományban dolgozónkra. Vajon az ő biztonságukért felelős hatóságokra, felettes miniszteri szervekre is? Mert a politika útvesztőjében, meghalni nem újszerű dolog. Isten és ember, mit közös erővel alkotott önös erővel valaki, valami miért tehet tönkre? Kikben vakon bíztunk, kik majd leveszik vállunkról a terhet, egy ország egy nemzet felelős vezetői, cserben hagytatok? 

Ma már joggal kérdezhetem, azért éltem, hogy dolgozhassak, vagy azért dolgoztam, hogy élhessek! Mert mindenki teszi a dolgát...Tudjátok, ha kitekinthetek lelkem ablakán, minden bánatom fájdalmam szűnik, a valós természet kárpótol mindenért, senki nem kérdi mi és miért van, nincs felelős, csak az elfogadás tetteidért a holnapért és ez csodás!...

Lehet elfogadni, vagy vitatni ez az én hitvallásom. Kesztyűt felvenni vissza ütni, ne próbálkozz, nem én vagyok! Bár legyen anyagi, békében jól megérdemelt, biztonságban élni és élni tudni szeretteim, barátaim, ez az egy a kívánságom!... Hajrá Magyarország!...