… Mikor kicsi voltam, mindig a kincseket kerestem. A kincs egy fogalom volt, ami nincs az kincs, ami eltért a normálistól az számomra kincs volt, legyen bár csillogó, vagy csak valamire emlékeztető. Lehetett faág, egy csigaház, egy letépett virág. Kabátom, nadrágom zsebei mindig rejtettek valamit, anyámnak bosszúságot, nekem fájdalmat, mert elvesztettem.
A káli medence rengeteg kincset rejtett. A tufa bányából mindig hoztunk csillogó rejtélyes köveket, megvilágítottuk és a csillagokat láttuk. Volt egy sötétbarna kő, olyan köröm nagyságú, természet által csiszolt igazi gyémánt, egy csepp. Általában a vízmosásban leltük. Eltért minden normális csúzliba illő kavicstól. Tiszta volt felülete bársonyosan csiszolt és homogén áttetsző. Azóta sem láttam hasonlót.
Apu szénbányából hozott kincsei, fosszíliák, szénbe ágyazott történelem. Növényi lenyomatok, különleges csigák, vagy szénné változott ősi farönkök és mindig izgatók. Apám tudott mesélni róluk, hogyan váltak a történelem részévé, hogyan hagyott nyomot a csákány, mikor kifordította és elhozta nekünk, mint a régmúlt része. Tarisznyájából a száraz kenyérhéjon kívül, mindig ott volt egy kis történelem amiről lehetett mesélni fáradtan és mindig befogadó, csillogó szemekkel. Talán akkor fel sem fogtuk miről beszél, de tudtuk valami fontos, a pillanatot meg kell őriznünk.
Igazi "kincset" soha nem találtunk, talán kétszer, mikor kertünkben római korból származó pénzérmét és lipót korabeli csonkított ezüst pénzt. Mert akkor is tudtuk a Balaton felvidék a káli medence mindig is élt és élettel teli emberek lakták. Apu megtiltotta, hogy beszéljünk róla, hiszen a kertünket feláshatják, így rejtett kincs maradt. A csontok, csontvázak összetört cserép edények a múltat idézték, de nem vonzottak, talán a kegyelet miatt, inkább a környezetük. A fegyverek már a közel múltra emlékeztettek, félni kellett tőlük és tisztelni. Anyámnak szánt kincseimet mindig a pongyolája zsebébe rejtettem, ahogy az általam varrt szívecskét, és mikor meglelte, nem kérdezte kitől, vagy miért, hálásan ölelt mindannyiunkat.
Kisunokám a tenyeret az ujjakat masszírozó hatalmas "yin yang" golyókat rejtette takaróm alá. Önfeledten, fáradtan dobtam magam ágyamba és még csilingelt is, boldogságom határtalan volt, „mert, papa ha fáj a lábad ez meggyógyít”. Minden kőért lehajol, mert szívecskét lát benne, egy virágért, ezt anyának, apának viszem. Aztán a párna alá rejti, és boldog mosollyal tudja le, célba talált! De, ha vásárolni mentünk az út széli virágot a boltos néni kezébe nyomta. Mondhatom önzetlenül, mert nem várt cserébe semmit.
Fiú unokám a papa kincseit reméli, gyűjti mert minden mi tárgyi és még csillog is, az ő világa, ahogy az enyém is volt.
Régóta gyűjtöm unokáimnak a kincseket. Talán nem ma, holnap ráébrednek, minden kincsnek van múltja, története, ha beszélni tudnának… Mert nekünk kell tudni beszélni róla.
Aztán rájöttem a káli medence kincsei, bennem vannak, amíg mesélni tudok róla, mit soha nem leltünk, de örökké kerestünk. Kicsi elméjük megnyílik, képzeletük világa megtelik, mesékkel élményekkel amit csak a papa adhat. Mert az igazi kincs a szeretet, ami talán nem is csillog, de mindig adható és kapható...
Aztán minden eltűnt, mint a gyermekkorom, csak meséim maradtak, papától apámtól kincsekről, mindig kincseket kereső apró lényekről... Lehet ezt örökölni, vagy csak vele született még tiszta érzés... Legyen bárhogy, kifogyhatatlan meséim az éltetők, és tudom lesz egy mese, amit fiaim ismerőseim tudnak befejezni, amik talán rólam szólnak, de az idő kegyes, minden várat magára a végtelenségig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése