... Sírtam sokszor sírtam, mikor nevetni lett volna kedvem.
Gyerekkoromban fiatalon öreg felnőttként, soha nem szégyelltem.
Könnyeim öröm-bánat könnyei, megkülönböztetni nem lehetett.
Tudtam nevetni, önfeledten kacagni, együtt valakikkel valamiért.
Mert a hiány igényt gerjeszt, léted hamisítani nem lehet!
Ma már újra tudok nevetni, belülről alig hallhatóan. Néha kitörően, de visszafojtva.
Ha mosolyt látok, hangos kacagást, egy boldog ölelést köröttem,
Lelkem, mint száraz spongya könnyeim issza, arcomra mosolyt varázsolva.
Tudok újra mosolyogva virágot vinni, emlékezve minden pillanatra.
Lelkemnek gyógyír nem is tudom könnyeim miért patakoznak.
Napsugár ragyogás tavaszi kikelet, a bánat a nevetés az élet rendje.
Ha megbotlom mosolyogva hagyja el ajkam néhány keresetlen szó,
Mert bizony az idő eljárt felettem. Elesni nem tudok, nem akarok,
Ha mégis megtörténik, tudom mindig lesz segítő kéz, ki felemel…
„Mint a legtöbben közületek, én is sírva jöttem a világra, míg körülöttem mindenki nevetett. Nos, elégedett leszek, ha nevetve hagyhatom el ezt a világot, míg körülöttem mindenki sírni fog. (John Vermeulen)”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése