Egy rész a múltamból...

 

... Mindszentkállai, vagy a környező falvakban élő fiatalok, fiúk emlékeztek rá, hogy mi volt a „nejlon drót”? Emlékszem kötegekben gyűjtöttük a „Sanyaru puszta” feletti robbantások helyszínén, mint a leégett gyertyákat a temetőben. A sokszínű drótokat színük szerint rendeztük, demizsonok fonása, talán ma is emlékeztet létükre. Vajon nevét honnan kapta, mikor ma felvirágzott paradicsom, talán a múlt, mi mesélni tudna.

Emlékszem a porfelhőkre, a detonáció hangjára, de időben nehéz rendeznem. Apu, miután hazatért a belga fogságból a padragi szénbányában dolgozott. De Laci írásaidból az derült ki, hogy már akkor létezett a „kőbánya”, ahol apukád és a falu szülöttjei dolgoztak.  Az agitálás ellenére apu, és még néhány bányász, és talán a kőbányában dolgozók nem simultak be az akkori elvárásoknak a Tsz. kínálta lehetőségeknek. És létezett a tufa bánya, azt sem tudom, hogy oszlott meg ott kik dolgoztak? És létezett bauxit bánya, nem messze tőlünk. Én még kicsi voltam, talán tíz éves koromban rendeződtek gondolataim, addig, mint a káli medence haszonélvezője éltem a gondtalan gyermekkori világom. Mégis, mikor írásaimban emlékezem, talán hiányosan, tudattalanul. Ezer kép rezdül bennem, mégis nehéz mindent a helyére tennem.  Amikor a házunk épült talán ’59-re datálható, miért kellett kézi erővel követ fejteni, mikor pár száz méterre, már létezett a technika a paxit a robbantásokhoz. Volt-e szelekció, volt-e megkülönböztetés, megosztottság a hova tartozás, vagy mindenki tette a dolgát saját belátása szerint a megélhetésért a családja biztonságáért. Vajon volt-e hősi halott, ki a bányákban lelte halálát, kit talán az egész falu siratott. Mert bennünk élt a félelem, apu talán egyszer mégsem jön haza. Talán létezhetett világ a föld alatt, a föld felett, tüdejükben szénpor, kőpor, szilikózis, de fogsoruk mindig ragyogott, és volt ölelő karjuk és jó szó tett, apáink voltak! Sokszor nem is tudom, miért bolygatom a múltat, miért akarok mai szemmel tisztán látni. Talán azért, mert tisztelettel tartozom őseink múltjáért, talán mert jelenem, hogy élek, nekik köszönhetem! Mikor a bányász himnuszt hallom, szememből csorog a könny, mellkasom valami érzés szorítja, mert oly sokszor halottam énekelni apám szájából.  Unokám megkérdi, papa miért sírsz? Talán, mert megélni nem, de tudni, átérezni a múltat, segít megélni a napjaimat… 

Miért a könny, miért a fájdalom, hiszen élsz, élheted a saját világod. Temesd a múltat kedvenc gyermekkori párnád alá, mit könnyed oly sokszor áztatott. A lényeg, ma mit adhatsz, mi az mit tanultál a múltból és mi lesz, mikor gyermekeid, unokáid emlékeznek, hát nem a hegyestű kőbánya, nem a mindszentkállai kőtenger, nem a tufa bánya, nem a halimbai bauxit bánya, apáink szenvedése, hanem a te csodálatos világod.  Mit büszkén mondhatom az én hazám, a káli medence szépsége, mind az, amire emlékezni tudok, amit át tudok adni…

Talán sokunkban megelevenedik a gyermekkor, amikor már nem a háborúkról, nem a gyötrelmes életről, hanem a szabadságról a szeretetről regélhettünk, mikor már szabad volt élnünk és szabad akaratunkból gondolkodhattunk cselekedhettünk, mikor már csak a józan ész mondta meg a hovatartozásunk, mikor a nyáj szellem megszűnt, mikor a létünk, cselekedetünk mutatta a számunkra igaz utat... 

Mikor álomra hajtom fejem és aludni akarok, mikor érzem a szebb jobb jövőt vágyni idilli, holott tudom a ma is gyönyörű, mi az mire még vágyhatok, mi az mi emberi kívánságnak megfelelő, mi a több mi adatik. Talán gyarlóság, talán a megismerhetetlen világ, mire midig vágytál, az örök mozgás, amiben benne élsz, az örök kiapadhatatlan vágyak, mit a megismerés a fel nem lelt lehetőség kínál? Nem anyagi, sőt biztos, hogy első gondolatod nem erről szólnak. Mikor a szavak füledben visszacsengnek elég, tudod soha nem elég, több kell! Mikor az értelem már nem tud megálljt parancsolni, nos ez a lét, amiben élsz és élni akarsz. Ez nem a rossz, hiszen, ha élted egyszer megálljt parancsol, az a halál.  Élni tudni és akarni, rajtunk múlik, látni a nap sugarait, és látni a sötét felhőt, és tudni fölötte mindig kék az ég. Mikor az éj leple rejti a csillagokat, akkor is tudod, hogy ott ragyog egy vagy több, apám, anyám, feleségem, szeretteim, akik féltve őrzik vigyázzák létem, mert a felelősségük örök, és már az enyém is...  

Mikor főzök anyám feleségem illata is át jön, nem a szénpor, a szeretet, ami mindig ott volt. Anyáink, nagyanyáink, akik akkor is tudtak szeretet adni, amikor képtelenségnek tűnt. Az aggódás mi szívükben élt, a várva várt ölelés, és a fogantatás, mert élni akkor is kellett, életet adni, reményt ébreszteni szívük őrzött vágyaiknak, születendő gyermeküknek...

Mert ők is éltek, vágyaik, tetteik egybe forrtak, mert létünk másként nem lehetett, velük az örök egybe tartozásban!...