... Egy kerti-partin, egy barátnőm kissé megingott, el is ejtette a tányérját, de ezután, mindenkit megnyugtatott, hogy jól van, azt állította, hogy csak az új cipője miatt csúszott meg egy téglán. Felsegítették, kapott egy másik tányér ételt és bár egy kissé gyengének tűnt, tovább szórakozott. Később felhívott a férje, hogy elmondja, a feleségét kórházba vitte, ahol el is hunyt. A parti során STROKE-ja volt. Ha tudták volna, hogyan kell beazonosítani a stroke jeleit, talán ma is velünk lehetne. Mások nem halnak meg, de reménytelen, tehetetlen helyzetbe kerülhetnek...
...Sajnos megéltem és túl éltem. Túl stresszeltem magam, napi nüansznyi problémák, mik óriásinak tűntek. Azt hittem megtanultam, hogy a problémát akkor és ott kell megoldani, ahol és amikor keletkezik. Látszata nem volt, boldogan éltem életem. A szeretetet a megóvást bármikor élvezhettem. Túl sok elfojtott felhalmozódott vágy volt bennem, amit akkor nem tudtam kezelni. Közeledő nyugdíj, terveztük békés életünk, közben a háziorvos figyelmeztetett, a korral járó betegségekre, kockázatokra. Felhalmozott gyógyszerek, iszonyú árak, miért is? Soha nem voltam beteg, de azzá tettek. Magas koleszterin, érrendszeri problémák. Engem a természet gyógyított, a kerti munka a saját termesztésű gyümölcsök, ahogy szüleimet is. Feleségemnél megállapították a tüdőrákot. Műtötték, adtak max. öt évet. Mondták, de nem igazolták a cigi okozta. Kiderült, hogy egész életében alkotott, a vágy, hogy mindent maga old meg, talán okozta végzetét. Hímzett, horgolt kötött, kötő gépet kapott, pulcsik szőnyegek készültek, nem számított az „én idő”, talán számára ez volt. A mindig boldog mosoly, arcán orra körül a kiült szöszök, vajon tüdejében mennyi? De lehet valakit megállítani a boldogság pillanatában? Azt hiszem és tudom, soha. Hitt a spirituális világban. Ő nem halhat meg, még nem, mert várják gyermekeik unokáik, hogy „varrónő” legyen, ki mindent megjavít, ki pörgő szoknyát varr kis leányunokájának, ki szeret a végtelenségig, ki Isten színe előtt esküt tett, hogy testben és lélekben engem szolgál, vagy egymást szolgáljuk.
Hihetetlen, de a műtét előtt nyomát sem találták a daganatnak. A főorvos lekérte a korábbi leleteket és úgy cselekedett, ahogy a modern orvoslás megkívánta. Ha ott volt, hát okkal volt, így drága testét felvágták mellközéptől a háta közepéig. Eltávolították tüdő lebenyét, egyet-kettőt, ez odaragadt akkor ezt a kicsit is. Mint a mesében, maradt még! Szörnyű, fájdalmas időket éltünk, minden fürdetés mosdatás sokáig fájdalmas volt, aztán megszoktuk, mert még élt és együtt tudtunk élni. Számomra így is a legszebb, az enyém volt. Simogattam, nem volt érzéki, ha melle alatt érintettem, vágyat ébresztettem, úgy mint rég. Nem kellett szemét lesütni a vágás csak egy rossz emlék. Társai mind meghaltak. Újra beindult egy biológiai óra. Tudattalanul is bakancslista, aztán feledtük, mert még voltak el nem ért céljaink. Kormányunk életformáját leminősítette, viselje tettei következményeit, a rokkantnyugdíjat megvonta, havi 25 ezer Ft, és nincs apelláta. Ha lett volna bennem kurázsi, akkor megteszem, de mérsékletre intett, apa élvezzük, ami adatik! És élveztük a végzet bekövetkeztéig… Soha nem gondoltam, hogy a hatalom megállapítja, mi járhatott volna, a halála pillanatában, és azon túl. Már nem számít, és az sem, hogy szívem egy pillanatra megállt, talán volt oka, volt miért aggódnom, volt oka, hogy unokám kezem fogja, mikor az Ő szintjére süllyedtem, és mondani akartam valamit, de ajkam lefittyedt, a csavarhúzó kiesett kezemből. Talán senki nem tudja mit mondtam, mit akartam de szorítani akartam, élni még újra, számomra is csak egy pillanat, a mentők szirénázó hangja, csak egy rémálom, mert azóta is élek, szeretek és ölelek!
Ami mégis furcsa és elképzelhetetlen, hogy tizenkét év után anya mégis elment. Nem sok mindent hagyott maga mögött, talán a bölcsességet. Ami mardosta lelkem, de el kellett fogadnom, hogy nem volt kompromisszum, majdnem minden úgy volt ahogy akarta. A temetése, a pap nélküli, a családi együttlét, ahogy az életben volt, aztán a sírján a virágözön, barátai csokrai, már nem érdekelték. Mindig azt mondta, kettőnk közül valaki marad, ha te maradsz tudod a kötelezettséged. Soha nem volt, ha Ő marad, mi vár rá, ki gyújtja be a kályhát, ki mondja meg, hogy hogy legyen. Kinek mondja, hogy apa hiányzol. Sokáig én is azt képzeltem, mindig mellettem van, fogja a kezem és nincs más. Aztán eltaszított, sugallta van élet ott a lábad előtt, csak át ne lépj rajta. Nem tudok úgy lépni, hogy kettőt vissza ne lépjek, bűn, hogy képtelen vagyok?
Anyu meghalt, mert képtelen volt apu nélkül élni, amikor a kályha nem úgy gyulladt, amikor a hideg testét átjárta, apu tűze hiányzott. Nem lehet úgy élni, mikor a lehetetlen valósággá vált, mert tudatunk tovább lépett, volt fény és meleg, mit kebleden őriztél, mikor öleltél, és mindig tudtad megtartottál engem a valóságnak...
Nem kell más mint képzelet, mit agyad sugall, nem kell gyógyszer mi megöl, ha halni kell, hát halj tisztán, hallva anyád apád hangját, fiam erős vagy, a legerősebb az univerzumban, és tiszta, mint a forrás vize, ha merítkezel, önmagad leled! ...
Mi az mi embert boldoggá tehet? Lehet STROKE, egy pillant és vége az életnek, és sok más, mi embert életben tarthat Mi még lelkednek mindig gyönyör, mikor lábad áztatod az élet tengerében, és láthatod amint szerelem szövi át kis unokád lelkét, féltve őriznéd teste tisztaságát, de nem tehetsz mást, mint elfogadod a valót, ami számodra már csupán álom...
Anya halála óta nem szedem a méregdrága gyógyszereket. Három év sok-sok álmatlan éjszaka. Dacolok a mindennapokkal, dacolok a léttel, hogy itt fáj ott fáj, ha unokáim jönnek a fájdalom egyfajta megújulás, a fájdalom édes érzése. Ha elmennek újra fáj, fáj a lelkem, a testem, mert hiányát őrzi az ölelésnek, de tudom, hogy ha újra jönnek és itt a tavasz a nyár, és újra és újra élek, míg nem valaki lábujjamra akasztja a cédulát, hogy itt a vég...
Mint a mesében nekem is van még új életem. Nektek a huncutkodás, nem is mondom tovább, hiszen elmétekben ott van, és lesz talán soká!...
