… Több éve nyugdíjas vagyok, három éve már csak egyedül. Napjaim egybefolynak, van reggel az ébredés és lehet napsütés, borús havas nappalok, és csak az estét várom, hogy vége legyen. Nem tudom miért, mintha számolnám a napokat, ha jön a hétvége lehet zajongni, lehet olyat tenni, mi egész héten eszembe sem jut. Tervezem a munkát, mi elmaradt, mit ma pótolhatok. Ha hallom a zümmögő kerti gépek hangját, nem érdekel a hideg az eső a köd, mintha megindulna bennem valami. Már kevés vagyok, hogy magam hangoskodjak. Kis fejszém próbálom, karókat ütök egyenletes morajjal, aztán a fej elszáll. Mosolygok, kiszáradt, vízbe áztatom hadd dagadjon. Metszőollóm csendes a tavaszt várja, de hol kezdjem, nem igazán tudom. Metszek itt-ott, semmi következetettség. De tudom, valami elkezdődött, amit ma teszek, holnap már a múlt. Érzem zsigereimben a hideget, izmaimban a fájdalmat, lepihenek, de jobb fent, mert a fájdalom nem hagy pihenni. Keresem az igazságot, de már nem találom. Miért hajt a vágy, hogy mit tegnap, elmúlt évben mulasztottam, ma mindent rendbe hozhatok. Aztán eszembe jut a néhány szem csüngő eper a magas ágyásomon, a pár szem mézbogyó, a rogyásig termő málna, szeder, és életem újra értelmet kap. A ribizli az első füge a körte, a halvány szilva, a madárlátta szőlőfürtök. Kertemben ezer virág, akkor is nyílnak, ha elfelejtettem, hogy léteznek. Tavirózsák a feledett múltból táplálkoznak, halacskák kik ficánkolnak, talán újszülöttek, talán kik képesek a tegnapot túlélni, a kormi cicák, akik emlékeznek a mamára, és hűségük a lépcsőn pihen minden reggel, várni a falatot, mi kevés a megélhetéshez, de sok a feledéshez. Unokám hangos énekére, képesek visszatérni érezni a szeretetet, és tisztes távolból követni játékot, már nem a simogatást. Nem is tudják, hogy nyáron, Emma is jön, ki még kicsi. Anna őrzi a védelmét, és talán mutatja az utat, mi a szeretetről szól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése