... Szegénynek hitt társadalmunkban a lét! Minden elérhető, étel ital vásárolni vágyott kelme. Voltak idők, mikor nem lebegett felettünk a kényszer, volt boldog pillanat, mikor szabad akaratod szerint alkothattál, és elégedett mosoly, mert kezed munkája igazi értelmet nyert.
Nejem csodás teremtmény volt. Voltak igényei, de nem élt a kirakatok álomvilágában, csak látni megszeretni és megalkotni. Több kiló Burda maradt rám. Ezernyi szabásminta, jutott mindenkinek, gyermekeinknek nekem és Neki a saját elképzelése szerint. Hány álmatlan éjszaka, mikor újra terveztük, és rajzoltuk és szabtuk az elképzelt ruhadarabokat. A „Rőfös” volt a kedvencünk. Órákig jártuk a sorokat válogattunk a szebbnél szebb anyagok közt. Szemében a csillogás, mert Ő már a végeredményt látta. Nekem álomvilágnak tűnt, de ha volt alkalom, ahol díszeleghettünk, nem a divatlapokból kilépő modell, az én feleségem volt a büszkeségem. Sajnos sok ruha maradt, mit tán sohasem hordhatott. Rakosgatom egyik szekrényből a másikba. Már nem a kötődés egy-egy darabhoz, nem az, hogy talán leány unokáimnak jó lesz, mégis arról álmodok, hogy egyszer karcsú testét anya kézzel hímzett esküvői ruhája díszíti, és büszkén lépdel a szalagavatón, talán álarcosbálon, talán csak álmomban.
Öt fiúgyermek közül egyiket férjül kapni, majd két fiúgyermeket szülni nevelni nem volt egyszerű, mikor mindig kislányokról álmodott. Anyám álma hasonló volt. Termékeny léte, csak erre volt képes. Öt csodálatos fiú, és boldogságát a menyekben lelte, és születendő leány unokákban. Első született leányunokám az Anna nevet kapta. Nem kötődésből, nem mert a nagyit így hívták, csak mert jó a csengése, mert neve valami szépséget rejt.
Sokáig nem kerestem miért lettem Imre és miért Joachim, de, hogy nagyapáim nevét örököltem másodszülöttként elgondolkodtatott. Mit hordhatok magamban létükből, mi az mi valómmá lett. Gyermeki létem keménynek érezte, igaz hithű magyarnak, érzelmeket elnyomó, reálisan gondolkodó paraszti életet élő embereknek. Nagyanyáimról kevés az emlékem. Az egyik nagyanyám élete végéig elkísért. Nem megkülönböztetett szeretetben részesültem, az egésznek része voltam. A másik kire nem emlékezhetek, azt mondják boszi kinézetű volt. Bibircsókos arc, örök fekete fejkendő, a falatokat megrágta és úgy adta számba, de ölelő karja, szeretete, talán több volt, mint amit keresek. Mert valahol elveszett a szentimentalizmus, hogy örök életemben érző ember lettem. Mennyi elvesztegetett elnyomott érzelem lehetett, ami testemben újra éledhet és tán remélték, hogy leszek, ki merek szólni, ki merek érzelmeket átadni, a múlt rejtett titkairól mesélni, mert az álom mindig valóságot is rejt. Szemem lesütve álmodok és képzelgésem talán nem alaptalan…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése