... Mit rejtenek napjaid, mi az mi több, mint az emlék...

 ... Ma jól és boldog vagyok. Napokkal ezelőtt a havazás megrémisztett. Nem tudtam úgy örülni, mint valamikor, amikor az járt fejemben, hogy gyermekeimmel mekkora hó embert építsünk. Anya jutott eszembe, aki reszketett, mert nem volt csizma csúszásgátlóval, ami léptei biztonságát nyújtotta. A főnöke mindig nyugtatta, ez csak hó, ez csak víz, ha nem teszel semmit, holnapra elolvad! Élvezd a szépségét, amint gallyak, fenyők földre hajolnak és Neked hajtanak fejet a te szépségedre. Sokáig én is így gondoltam, de kimentem havat lapátolni. Hiányzott anya, ha csak egy harmadát lapátolta, nekem mindig kevesebb jutott. Mondta, apa csak lassan, amennyit bírunk, a többit a természet megoldja. Mélyen friss levegőt szívtam, és a szünetekben végig jártam kertem, a szűz hóban tapostam, madárkák, cicáim lábnyomát felülírtam, ez az én kertem a birodalmam. Mióta térköveztünk, minden könnyebb. Nem akadtam el fűcsomókban, nem voltak unokáim lábnyomai. Cifráztam, hol itt, hol ott szigeteket képeztem, aztán a végére értem. Jött a szomszéd, ennyi nem elég, és körbe sétáltam a pusztát. 

Néhány éve Erik unokám is besegített, még a mama is élt, forró teával várt és boldogan nézte ablakból a tüsténkedő kis unokáját. Azóta Erik is megnőtt, ritkán látom ahogy a havat is. Egyik kevésbé másik nagyon hiányzik. Több hólapátom van, Eriké, Anyáé és a legnagyobb az enyém. A látvány is hiányt gerjeszt. Anna szívesen használja ha nem hó, homok lapátolásában, Anyáét már senki. Eszembe jut, mikor függőlegesen esett a hó, hatalmas pihék pihentek szempillánkon és eltűntek, jött a következő a szél kavarta és csak hullott mint az égi áldás. A boldogság pihéi voltak, aztán eltűntek, elolvadtak mint szívemben a fájdalom. 

Ami legjobban megrémiszt a kényszer. Mi van, ha nem tudok már menni, a cigim elfogyott, alkohol egy korty sem! A test rémítő kényszere, mert létezik a rossz, mi kialakult, van és vele élek! Sokaknak felfoghatatlan, szégyellhetném, de nem teszem! Gyengeség, kik rabjai lettetek valamely szenvedélynek tudhatjátok, mit jelent, mikor nincs! Legyen bármely hiány, mit már nevezni sem érdemes de létezik! 

Nincs fénykép, csak emlék. Mikor akkora volt a hó, hogy megszűnt gyepű, kerítés szabadon taposhattad a havat, mert a látómező eggyé vált. Az volt az igazi boldogság, ha derékig süllyedtél a hóban, mindig volt ki kihúzott, és mindig volt, ki elfagyott lábaid hideg majd langyos vízben áztatta, és finom puha gyolcsban szárította.

Legyél több, mint a pillanat! Mit a ma kínál egy állapot, amiben élsz, élni remélsz, és vágysz, hogy más legyen! Álmaidban volt krumplicukor, volt narancs banán és tenger, volt szalámi, volt kaviár és volt az örök boldogság de soha nem a kényszer! És volt a soha el nem érhető valami, ami mindig életed mozgató rugója volt, a megfoghatatlan, az elképzelhetetlen és egyszer valóra vált. Ma mosolyogva gondolj a múltra, hiszen nem is olyan nehéz, csak merj álmodni, mert a jövőd múlik rajta!

És csak hull, lágyan szelíden, aztán rázendít, több még több, és a napsugár. Már nem kell a hólapáthoz nyúlnod, már csak dicsérd a napot, mert a természet helyetted is mindent megold!