„Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája!"

 

 „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, s képzetem hegyvölgyedet nem járja”. Lenn a káli medence vidékin ott vagyok honn, ott az én világom börtönéből szabadul sas lelkem, ha e vidék végtelenjét látom. Felröpülök ekkor gondolatban túl a földön felhők közelébe, mosolyogva néz rám a Kopasz hegy lábától Hegyestűig nyúló dombok képe. Látom amint, a nap felkel, gyerekhad libákat hajt nyári legelőre. Glott gatyában tarisznyában zsíros kenyér, a lenyugvó napnál megfáradt gyermek, hóna alatt, aki nem bírta. A libahad újra rendeződik, mindenki tudja ez az én otthonom. Nagy lavor benne langyos víz, és anyák gondos érintése, dörzsölése, bár lemosni a napi szennyét lehetetlen. Meztelen kérges talpak, testen ezer sérülés, ha egy tüske, „nézz arra, ahol a farkas sz@rik” és már kint is van. Lágy ölelés, mosószappantól kellemes illat, és álmokkal teli éjszaka, boldog ébredés. Látom a kepékben megbúvó buja fiatalságot, szalmakazlak aljába fúrt, végtelen járatokat, a kű hegy rejtett sziklái közt mindig kincset kereső szempárokat, a pocsolyában hancúrozó apró emberkéket. Látom magamat, amint a hegy oldalában rókalyukakat keresünk, apánktól elcsent kénlapokat gyújtunk, és ha a venyige lángra lobbant, ruhánkkal oltottuk. Este  várni a fenyítést, mert kabátunk bélése sínylette. Minden fészket ismertünk, akácfák lombjának rejtekében lapuló mókus fészkeket. Baltánkkal veregettük a fa törzsét, míg riadt állatkák ugrándoztak fáról fára. Ártalmatlan nyilainkkal lőttünk és boldogok voltunk, hogy soha nem találtuk el egyet sem. Tevegelni, lovagolni nem tudtunk, de volt mindig a legelőn néhány jámbor tehén. Szarvai közé csimpaszkodtunk, és mikor megemelte fejét lábunk az ég felé kalimpált. Azért némi segítséggel megpróbáltunk a hátára ülni. Először jámborul lépdelt, aztán mivel nem érthette mi történt, rúgott kettőt-hármat és futásnak eredt. Mint a rodeón repültünk és a falu határáig meg sem állt. Ha nem volt elég, hát a sertés kondát is megpróbáltuk. A mély árokparton vártuk, amint szépen nyugodtan haladnak a falu felé. Tudtuk, hogy van egy öreg kankoca, aki méltóságteljesen uralta a kondát. Hátára ugrottam vastag sörényébe kapaszkodtam és gyia. Nem sokáig bírta, vagy talán én, mert nagyot vakkantott, és hullottam az út porába. A kanász furkós botjával üldözött, de vékony gyors lábaim szaladtak haza a biztos védelembe. Azt hihetném, talán nem is én voltam az én álom világom, talán egy lidérces mese gyermekkoromból, benne ki huncut társaim voltatok.