... Mi lett volna akkor és ott, ha másként gondolkodok, döntök. Sokunk életében felmerül a kérdés, időtől kortól függetlenül, legyen év vége, vagy csak gyenge pillanat. Hogy leszülettem egy családba, nem volt kérdés, így kellett történnie. Életet kaptam élni, jobban élni már az én döntéseim sorozata.
Gyermekkoromban a család, a kollektív tudat volt a meghatározó. Amint értelmem kipattant, feltettem az első kérdést. Jó helyre születtem? A válasz egyértelmű, nem volt választásom. Talán nem tudatos, de emlékképek lehettek előző életem(im)ről. Az álmaimat nem tudtam kezelni, olyanról is álmodtam, amit nem ismerhettem. Nem volt fogalmam a szeretetről, de hamar megtanultam szeretni. Valami olyan érzés volt, ami szívem melengette. Megismertem testem, különbséget tudtam tenni fiú és leány között. Ahogy kamaszodtam éreztem bizsergést hasamban, nemi vágyat, ami akkor és ott felfoghatatlan volt. Szemérmes lettem, megtanultam mi a csók és a puszi közti különbség. Kezdtem érezni, hogy a szerelem is más, mint a szeretet. Zárkózott lettem, voltak titkaim, mit megosztani nem tudtam, nem mertem. Testem változott, de lelkem gyermeki maradt. Sokat olvastam tanultam, a világ egyre tágabb értelmezhetővé vált.
Döntéseim, még mindig korlátozottak voltak. A szülői ráhatás, amik szerencsére érdeklődésem, képességeim szerint alakultak. Érdekelt a régészet a múlt titkainak felfedezése, de akkor elképzelhetetlen volt ilyen irányú életpálya. Mindig vágytam piramisokat látni, átérezni a szellemiséget, azonosulni velük. Csak a tengerig jutottam, de talán életemben ennyi is elég volt.
Láttam nagybátyám műhelyét, ahol az ezer kütyü mindig elvarázsolt. Csodáltam alkotó képességét, újításait, hogyan hozott létre egyszerű eszközökből, fém harisnyát szövő gépet. Először kézi hajtású, majd automatizált berendezést. Szívesen magyarázott, ittam szavait.
A finom mechanika érdekelt, így kerültem Könyves Kálmán Gimnázium és Szakközép iskolába. A főváros ismeretlen világ volt számomra, hiszen falumat is csak ritkán hagyhattam el. A finommechanika számomra még csak elméletben létezett, de megtanultam kovácsolni, maró-, eszterga gépet-, síkköszörűt kezelni. Csenevész gyermekként a kalapácsot, csak oktatóm segítségével tudtam emelni. Első munkáim kocka, kalapács, lapos-, és kereszt vágó, lyukasztó. Boldog voltam, akkor még nem tudhattam, hogy életem folyamán hányszor lesznek segítségemre, rejtett tudomány maradt.
Főiskolára kerültem, lehettem volna gépész, automatikával foglalkozó mérnök. Vonzott a számítástechnika ismeretlen világa. Lehetőségem nyílt életemben először szabadon választanom. Az első évfolyam indult, hardver és szoftver képzésben. Hamar rájöttem, hogy a számítógép működését a lelke útján ismerhetem. Sokszor a tanárommal párhuzamosan készültünk az órákra, annyira ismeretlen világ volt. Elképzeltem, hogy az algoritmusok a számítógép segítségével vakok újra láthatnak, süketek hallhatnak. Küzdelmes, de reményteli napok voltak. Éltem, elképzelt világom.
Kecskemét szép volt, de soha nem az én életem. Itt ismertem meg az első igaz szerelmet. Itt ismerhettem meg a tanyavilág rejtett szépségeit, a lankás dűnék alatt szerelmes pillanatokat. Itt tapasztaltam először homokvihart, számban érzem a sercegő homokot, ablakpárkányon megmaradt érintetlen "homoksivatagot", amibe szívecskét rajzolni és gondolni valakire olyan jó érzés volt. Az élet kegyes, olykor kegyetlen, elvarázsolt és eltaszított, mert várt rám a Bakony a káli medence szépsége, szülőföldem hazája. Hogy mi lehetett erősebb a szerelemnél a mai napig nem tudom. Mégis mit köszönhetek Kecskemétnek? Igazi felnőtt férfivá váltam, ki képes volt már önállóan gondolkodni cselekedni, dönteni, vállalva a kockázatot.
A főiskola után visszatértem Veszprémbe, a Bakony Művekhez, ahol felnőtt életem kezdődött. Már nem mint VAZ dolgozó, ahol középiskolai tanulmányaimat kamatoztathattam, sokszorozva tudásom. A számítástechnikára kerültem. Élveztem a főiskolán szerzett tapasztalatom, a barátok segítségét.
Az igazi akaratomtól függő döntéssorozatok ekkor születtek.
Öt évente váltottam munkahelyet. Úgy éreztem kinőttem a lehetőségeket, valami erő hajtott, hogy többre vagyok képes. Mindig szerettem volna tanítani a megszerzett tudásom átadni. Soha nem voltam "műszaki féltékeny", boldogság töltött el, és törekvésem, mindig nyugtázták!
Így kerültem a Nitrokémiához, öt év után a TAKEH-hoz. Megismertem a mikroszámítógépek világát, kezdetben Commodore, majd a PC-AT-t. Gyermekeket, felnőtteket oktattam, az volt a világom. Hogy hol volt a lelkem? Nem tudom, de mindig a fellegekben járt, szeretni, tudást átadni együtt örülni...
A 90-es évek hozták az igazi változást áttörést. Életem második legnehezebb döntése volt, felhagyni eddigi életemmel és belekóstolni a vállalkozósdi világba. De ez már más történet!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése