Tisztelet az ősöknek a hősöknek!...

 ... Mikor a temetőben járok egyszerre jut eszembe kire emlékeznem kell, kire emlékezni érdemes, és kire pusztán emlékszem az ismeretlen katona sírja.

Gyermekkorom óta mindig gyújtottam gyertyát akkor elhanyagolt sírhalomnál. Azt mondták szinte még gyerek volt, a temető szélében az árok partján kapott helyet örök megnyugvásként.

Köveskálnál harsogtak az orosz ütegek, menekült aki tehette. Kerékpáros osztag hátra hagyva szerelését, fegyverét civilbe öltözve gyalog már nem menetoszlopban hagyta el a káli medence mindig védettnek vélt biztonságát. A lányokat a szőlőhegyre menekítették, pincékben vagy a szőlő fejezeteken ásott vízgyűjtőkben rejtették, venyigével letakarva.  A németet már megszokták, lavorban mosakodtak, vagy a kútkáván az itatónál hideg friss vízben, mindig borotválva várták a menekülést, vagy a halált. Büszkék voltak, ápoltak és tisztesség tudók.

Azt mesélték a házunk helyén az udvarban egy páncélos körbe-körbe forogva ásta el magát. Nem tudhatom igaz-e, vagy csak kitalált szép mese, de minden hóhulláskor a frissen esett hó kb. három méteres körzetben azonnal elolvadt. Dédi kertjében a vermeket betemették, rejtve ezer fegyvert lőszert, mit visszahagytak. Egyszer az iskola igazgató 7-8.-os diákokat választott, hogy háza mögött a vízlefolyó rendszert megtisztítsák. Noha(nova) bort kínált, " Ti már ihattok egy két kortyot!". Megtiszteltetés volt a bizalom a szeretet jele. A széles korhadásnak indult fa pallókat megemelve nem várt "kincseket" találtunk. Rozsdás gépfegyverek hevederek tele éles lőszerrel, ki tudja mi még. Zsebünket megtöltve rohantunk haza, hogy otthon a fészer rejtett üregeibe dugjuk, hol a "fecske" cigivel megfértek. Reggel a "lökött" diákok az asztal ceruza tartójában méretes lövedékeket sorakoztattak, mint a ceruzákat. Tanító bácsink kénytelen volt a hatóságnak jelenteni. A közvetlen "bűnjeleket" az udvari latrinába dobatta. Jött a vallatás, ki mit rejteget? Álszent gyermeki, ártalmatlan könnyek közt vallottuk bátyámmal, csak a heveder egy darabját birtokoltuk, amit a kertünkben elhajítottunk. Haza küldtek keressük, és kerestük, míg nem egy vasdarabra nem leltünk. Volt aki páncélöklöt mentett. Satuba fogva lefűrészelte, borszívó lopót készített, és csak a véletlenen, Istenen múlott, hogy megúszta. Voltak lőszerek, olyan nyomjelzősek, fütyülve világítva, ha kilőtték. És voltak ekrazittal töltve, amik becsapódáskor robbantak. Külön jelzés a lövedéken, messze kerültök. És volt, mikor a déditől szerettük volna megörökölni, megvenni a hegy lankás oldalában rejlő pincét, szőlőt, riadtan mondta, "csak azt ne, soha", akkor talán nem értettük, felfogni sem tudtuk, hogy a hegy "kincseket" rejt. Makacsolva idővel, bízva a szeretteink jóváhagyásában, nagynénéink baljós intelmeivel, elkezdtük a "vágók" tisztítását. Barátok segítségével, boldog mosollyal, és mindig félelemmel, mert nem tudhattuk mi vár ránk! A lehordott rőzse égig érő lángja, és feleségem kísérő gyűrűje, mi valószínű a tűz martalékává vált, ráébresztett, talán nem szükségszerű, hogy a múlttal hadakozzunk.

Az adás-vételt megvétózták, talán okkal, talán szeretetből, de megbocsátani ma sem tudok. Talán mondhatod szép gyermekkorom volt, talán mondhatod, minden másként is alakulhatott volna, hogy ami megadatott áldás, a szépség az örökké tartó boldogság a miénk volt!...