... Valamikor hittem, anya nélkül is lehet boldogság. Amikor gyermekeim unokáim várom, mikor nem a rend, nem a csillogó frissen tisztított ablakok számítanak, a lelkem tisztasága a befogadás, hogy képes vagyok szeretni és elfogadni szeretetet. Fiamék elmentek pár napra pihenni. Kérték szeressem úgy, mint az unokám.
Csavar első éjszakája. Nehezen viselte, hogy egyszer csak
eltüntetek. Hangos csaholással nyüszítéssel jelezte, hogy ki akar menni, pedig
csak néhány perce jött be boldogan. Valamit, valakit keresett, ami számára a
megszokott és most itt hiány! Pihenni sem tudott, édes buksiját combomra helyezte és
elviselte a simogatást. Három kör az asztal körül és irány az ajtó. Próbáltam
nyugtatgatni, de lehetetlen volt. Szemében láttam, a szabadulás vágyát, nem a
kellemes meleget, a teret mi Ő uralhatott. Miután látta, hogy maradék kajáját
valaki „fölzabálta”, iszonyú dühbe gurult. Lába kipörgött és rohant cicákat
üldözni. A lépcső három másodperc, hol a cicák eltűntek a cserepek alatt.
Almafám alatt a komposzt egy pillanat, mert arra is menekült valaki. És az értelmetlen
körök kertemben, mert ma Ő az úr!
Féltem az estétől, féltem az éjszakától. Mi
van, ha úgy dönt megkeresi gazdiját. A kerítés nem akadály a vágy mindent felül
bírál. Egyszer bent egyszer kint, ahogy Ő akarta vagy én szerettem volna. Hit, remény,
bizalom, és a szeretet, minden volt, de legfőképp a félelem. Azt mondták, ha
eljön este, nyugodtan ki tehetem, kuckója a saját illata, megtalálja Őt.
Na ne, újra reggel?
Nem
tudtam aludni, azt éreztem felelős vagyok, de éreztem az Ő világa nem az enyém.
Hajnali háromkor hallottam halk vonyítását, néhány ugatást és csend lett. Már
zavart a csend, és csak forgolódtam, vélni vágytam mozgását. Csend, sehol egy
hang. Hatkor ébredtem, aludtam, vagy csak szenderültem, nem tudom. Fáradt
szemeimmel botorkáltam, felhúztam a rolót, mi ablakom alatt az Ő kuckóját is rejtette.
Benne volt, mély álomban. A felkelő nap sütött hasára, de az éjszaka hideg
fuvallata, nem akarta, hogy ébredjen, álmodjon a papa birodalmában. Ébredésem
halk köhécselésem, talán benne is új napot ébresztett.
Mást, mit megszokott, mást, mint minden napjaiban
várták. Nem kellett invitálni, az ajtó nyitására boldogan berohant, lábam elé
borult, lábai ég felé meredtek és tűrte vágyta a simogatást, lelkemben a békét
a végtelen szeretetet. Nem tartott sokáig, mert ajtó elé állt, és közölte,
kezdődik az én napom! Aztán nehéz volt eldönteni, bent veled papa, vagy kint a cicák
virágok illata közt. És rohant boldogan ahogy álmodta. Fáradt voltam, ahogy
lehet valaki, ki csak az éjszakából a sötétet látja, álmai fényesek, de a
félelem homályában. Sikerült becsalmom, gondoltam én az ágyamban, Ő a lábtörlőn
együtt hunyhatunk, és folytathatjuk végtelen álmunk. Valószínű, hogy így
történt, mert a telefon riasztott és nem rágott semmit, nem tett kárt semmiben,
de amint a Zsolt hangját hallotta, ölemben volt, és csóvált, mondani akart
valamit, aztán megszólalt Anikó, kedves hangját hallotta, volt remény és bánat,
örömkönny, tudod papa menjünk a birodalmamba. Azóta nem könyörög, nem akar
bejönni, csak várni
és élvezni a tavasz
illatát.
És maradok én, kinek elég egy érintés, legyen kettő-négylábú, vagy több... Azt mondják, ha mindenki boldog körötted, legyél te is az, tényleg ilyen egyszerű!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése