Egy élet végső dicsérete...

 

 

... Az öreg kormi (tojmi) cicánk az éjjel végleg elköltözött. Megváltás neki, megváltás nekem. Szörnyű volt látni a lassú leépülést, az örökös kötődést. Tegnap még Zsolt lábánál lépdelt bizonytalan mozdulatokkal, szemébe már nem mertem nézni, kívántam fájdalom nélküli halálát. Olyan volt mint egy aggastyán, aki lesüti szemét, elfelejti a szeretetet, mit életében kaphatott adhatott. Egy felemelt láb egy érzés, hogy így már nem kellesz. Befeküdt végső nyughelyére, arccal befelé, mit Erikkel alkottunk, mit tán soha nem használt. Miért oda és miért most? Felirat "kormi". Korábban más kormik, nyughelye álmot adó kuckó volt. Anya utolsó kedvenc cicáját végső álomba simogatta, én már nem voltam képes, vártam a kegyetlen elmúlást. Hónapok óta nem jöhetett be a lakásba, tudomásul vette, a lépcsőn ült egész nap és csak nézett be az ablakon. Ott látta anyát, amint küzd az életéért, és beszökött két lábra állt, kapott egy végső simogatást elköszönt és hónapokra eltűnt. Aztán visszatért, tudta én is szeretem már engem "szolgált". Rajongásig szerette Annát és mindannyiónkat. Az élet perifériájára került, mint megöregedett házi kedvenc. Kitüntetett étket kapott, a Wiszkasz volt a kedvence. És a mama kedvence. Sok-sok cicánk volt, de kevés, ki a lakásba jöhetett. Furcsa, de megjelent egy anya cica, hat kicsivel. Mindenki mellén a megkülönböztető jel egy fehér pamacs. Anna énekével hívta, és megjelent mindenki, anya cica, hat pici és egy ki nagyobb volt, ő volt az "én cicám". Tűrte a simogatást, dorombolt a végtelenségig, unokám "kegyetlen" játékait. Persze megjelent az öreg kormi, aki már nem tűrte a körötte tüsténkedőket. Anna, csak az övé volt. Volt egy titkunk Annával. Az ötlet tőlem származott, mi van, ha a kormiban a mama lakozik? És ettől kezdve úgy ölelte, mintha a mamát ölelte volna. Kegyetlen képzelet, de lelkem ezt kívánta. Lehet tárgyakat emlékeket eltemetni, de életet, legyen bár egy kedvenc, nagyon nehéz. Ma sírgödröt kell ásnom a kedvencek temetőjében. Senki nem tudja, nem tudhatja hogy hol, ez anya és a én titkom marad. Nincs kereszt, nincs megkülönböztető jelzés, csak a döngölt föld. Anya, ha Te voltál, hát kétszer temetlek!... Igen tudok sírni, és nem szégyenlem. Hűs lombok alatt álmodd életed, vagy végső halálod... Egy új élmény, mi végleg elszakít anyától, és egy az élet végső dicsérete... Ma már csak ketten várják jelenlétem, a lépcsőn ülve, betekintve ablakomon, ha a kajás edény zörren, az ajtóban várják a reggeli falatokat, és eltűnve élik életüket. Ha Anna édes éneke hangja szól, bizony jönnek elpártolt, mégis emlékeket idéző lények, már nem simogatható, de emlékeket idézők... Így múlik lassan életem, virágaim, kedvenceim barátaim és gyermekeim unokáim. Tudom nem várjátok elmúlásom, ahogy én sem, hogy az élet elszakítson Tőletek. Az élet végső dicsérete még várhat, hisz kedves hangotok, ölelésetek, tetteitek nem a félrerúgott aggastyánról szólnak, szerető mindig szerethető életről, mit érdemes élni és temetni, mi már "haszontalan", de életünk része volt...