Elmúlt a Húsvét...

 ... Elmúlt a Húsvét, már rég, talán feltámadtunk újra, hogy élvezhessük minden napjainkat. Az elmúlt napok mégis emlékeztetnek, hogy van, mit nem felejthetünk, amire készültünk, ami újabb emlékeket generál szívünkben. Eriknek, mint Annának is, még volt a lehetőség, hogy bokrok alatt fellelje a rejtett nyuszi fészkeket, benne csokikát és mindent, amit a nyuszi fészek rejt.

Mire Erik jött egész nap esett az eső. Néztem csalódott arcát, amint átázott üres nyuszifészkeket kémlelte. Megnyugtattam, Neked a nyuszi a lakásban rejtette el meglepetéseit. Kabátot cipőt nem levetve ment, kereste a megérdemelt ajándékát. Meglelte, ragyogó szemekkel mutatta, apa nézd! És visszatért, kis kosárkában minden édesség, mik a bokrok alatt elázhattak volna. Fénykép nem készült, elég volt a pillanat, mit szemében láttam és soha nem felejtek. Míg nem volt Anna és volt a mama, az egész kert, nyuszi birodalma az övé volt. Talán már nem hisz benne, de egy felejthetetlen élményt őrizhet, amit a papa-mama adhatott! 

Annának hosszú időbe telt, míg minden bokrot átvizsgált, kis kosarában gyűjtött mit talált, de még egyszer és sokszor visszatért, valamit talán nem vett észre. Így fordulhatott elő, hogy fűnyíróm kifordított egy nyuszi tojást. Aszott volt, sokszor megolvadt és vissza fagyott. A szívem elszorult, létezhet, mit mindig keresünk, és soha nem leljük, egyszer mégis előkerül, aztán már csak, mint emlékre néhány pillanatra emlékezünk. Eszembe jutott apám a hegyen kaszált, apró a tenyérben elférő nyuszikát talált. A többi elszaladt, de egyet megőrzött, nekünk. Tarisznyájából vette elő, és boldogan pesztráltuk, etettük, ölelgettük, míg egy nap meghalt. Akkor kérdőn néztem apámra, megérte a mi boldogságunk, az ő élete?  Azt mondta igen! Lehet eltaposott hangya, pók ki csak az álom hálóját szövi, egér, ki csak a morzsát kéri, tyúk, ki csak kapirgál, kedves liba, édes mosolyával elvarázsol, kinek vigyáztad éltét, a malac, kit becézgettél, a nyuszi kit simogattál, és minden más, mi nem ember téged szolgált, és meghalt érted boldogságodért, az étkedért… 

 

Az életed erről szól, voltál szeretett csecsemő, mosolyod szívekben jéghegyeket olvasztott, felnövő gyermek, kinek rossz tettje, mindig megbocsátható, és felnőtt, ki tetteiért felelős, és lettél öreg, ki már tetteiért kevésbé felelős, kinek gyermekkora újra a megélt minden napjai, kit ítélni nem szabad, csak elfogadni, együtt élni a gondolattal, mert volt van és lesz. Te tőle, ő általad, és ez a szépség a szeretet szabadsága!... 

Mikor a kis Jézus megszületett, Szűz Mária szívében ő volt az egyetlen, az Atya gyermeke a megváltó. Amikor anyám bátyám megszülte, ő volt az első, és tudta nem az utolsó. Mikor én is világra jöttem anya tudta, én lehetek a kiválasztott, ki Istent és őt is szolgálja. Aztán jött a Tomi, még mindig nem kislány, de már a harmadik a szerette. Múltak az évek, cseperedtünk, Jocó mindig apu mellett, én anyám szoknyája rejtett szögletében. A Csaba születése csoda volt, a bölcsőben is vigyorgó, egész éltében a jó kedvre derítő, huncut.  Aztán Zoli is megszületett, az ötödik, anyu pocakjában kicsi, keveset mozgó, talán kislány. Úgy vágytam rá és lettem az ötödik fiú pesztrája, anyám mellett, helyett, ki mindig álmodott és a valóbbra vágyott. Azt mondták kicsinek olyan, mint én vagyok, talán így is van. Úgy szerettem, mint egy "kislányt", úgy ahogy anyu gondolta, mindig születendő leány gyermekére. És szerethetek két fiú gyermeket, mert a Teremtő így akarta, fiú és két kislány unokával. Mert ez élet ki számíthatatlan, anyu, anya szeme helyett az én szépségem! 

Látod nyuszi az élet tele van rejtelmekkel, azt kívánom kövesd, és szerezz mindig valami újat, ami kicsit a múlt a jelen és valamit ami a jövőbe tekint...