Furcsa történetek...

 

 … A nejem, ahogy én is, gyakran álmodott, de soha nem tudta felidézni miről. Közös álmunk soha nem volt, talán létünk hozott össze minket, külön álmokkal, külön valósággal.

Lefekvés után hamar álomba szenderült. Tenyerét égnek emelte és mondta a számomra idegen mondókáját. Tudott németül, kicsit angolul, nekem mégis valamilyen arab nyelvjárásnak tűnt. Kezét gyengéden próbáltam teste mellé visszahúzni, de amint elengedtem újra a magasban volt. Mikor felébresztettem mosolyogva mondta, apa képzelődsz, nem emlékszem, hogy álmodtam volna.

Mint éber alvó, minden rezdülését éreztem, éreztem amikor újszülött kis fiam szoptatni kellett. Édesen aludt, és kisfiam is, noszogatni kellett, néhány cup-cup, valószínű jól lakott, mert reggelig békében szunnyadt. Gondoltam agyam űz velem tréfát, ezért egy hangkapcsolós Walkmant, helyeztem feje mellé. Reggel tapasztaltam, a magnó lejárt, egyetlen mondat, hang nem volt a felvételen. Már kezdtem kételkedni reálisnak hitt tapasztalásaimban. Talán minden álom, mi cserben hagyja valós észlelésem. Egyik éjjel nyugtalanul forgolódott, felé fordultam, gondoltam, ha ölelem megnyugszik. A feje mellől egy lángnyelvhez hasonló valami távozott az ablak felé. Egy arcot véltem felfedezni, mosolygó, hosszú szőke hajjal. Reggel nem mertem említeni, újabb érzéki csalódás, talán az én fejemben van valami, ami megmagyarázhatatlan? Aznap kiderült szeretett nagynénje meghalt. Elvesztése lesújtotta, hiszen gyermekkorától számíthatott rá, amint nagy lánnyá serdült, a főiskolán minden napjait kísérte, szerelmi életét, minden rezdülését. Ahogy lassan múlt a gyász, egyszer megkérdeztem, "papa milyen volt Terus néni fiatalon?". Könnyes szemmel mondta, hosszú gyönyörű szőke haja volt és arca mindig ragyogott. Hogy ne lehessen vége, mikor kisebb fiam anya várta, jött a behívóm esztelen térképháborúba. Menni kellett, nem volt megértés, nem volt könyörület. A Tapolca melletti erdőben, kétségek közt, gyötrő fájdalommal. Anya otthon, megszűntek a szülési fájdalmak. Csak egyet reméltem, legyen vége, és mehessek haza. Túlhordott csecsemő, már beszürkült, de egészséges! A furcsa dolgok később jöttek. Mikor már beszélni tudott, elém állt és közölte, emlékszem, mikor hazajöttél, a katonaruhád a sarokba dobtad, anyát és a pocakjában engem öleltél. Később, kanalakkal, késekkel mellkasán díszelgett, látod, rajtam megmaradnak! Rajtam nem, de anyán igen! Nem tudom minek köszönhetem, a Pápán töltött éveimnek, mikor egy nagy család befogadott, fiának tekintett. Nem voltam ilyen, életem megváltozott, minden könnyebb lett, úgy éreztem látom az emberek gondolatát, nem kell, hogy kimondja, válaszoltam kéretlenül. Ahogy anya elment a képességem megszűnt…Több volt, mint misztikum, több, mint puszta megérzés... Csodálkozol, hogy csaknem négy év távlatában, még mindig vele álmodom? Ha rólam van szó az mindig kettőt jelent, őt és engem. Mégis távol, érinteni nem tudom szavai visszhangoznak fülemben, ha kérdezek választ soha nem kapok. Mint, ha az égiek büntetnének, van és nincs, olyan fogalom, amit földi ember nem érthet. Sokszor panaszkodnék, vagy csak megértést remélnék. Van három unokám, Erik a mindene volt és kölcsönös ragaszkodás. Anna, kit még ölelhetett, a kislány álmai szülöttje, sokszor kérdi "papa miért szomorkodsz, ne tedd, a Gitta mama figyel minket, ott a csillagok közt",  és könnyes arccal hozzám simul, papa szeretlek! Emma még kicsi, talán hallomásból ismerheti meg, engem is még fenntartással fogad. Kérdezem, lehet egyformán szeretni? Talán az elfogadás, mi választ adhat, adott korban, adott időben és mindig. Vajon elég az idő elég a szeretet, hogy békében hagyd el, már számomra is álom világot?  Ne érts félre, nem kívánok távozni, küzdök minden pillanatért, perccél, hogy velük lehessek! Érzékeny lelkem a légben kering, ahogy én sem tudhattam, kitől örököltem, talán a jövőnek is gondot okoz. Ha álmodok, mindig a megoldatlan végtelenről szólnak. A káli medencéről, benne huncutkodó fiatalságról, soha nem a felnőtt korról. Álmaimban mindig fiatal voltam, kort nem ismertem, talán megrekedtem, valahol a múltban, ami olyan szép volt. Miért tudok emlékezni kepékben érintésről, bűntelen csókról, hol csak arcomon csattant. Mi volt, mi szerelemre gerjesztett. Mi az mi álmaimban mégis korlátoz, hogy egyszer a célba érjek? Boldogan, nem izzadtságban úszva, levegőért kapkodva, rémült ébrenlétben. Mit vétettem, hol volt hiány, hol szememre vethető gyarlóság, csak élni szeretnék, boldogságban, álmomban is a holnapot váró vidámságban...     

A titkok vártornya.

 

 ... Minden alkalommal amikor jöttök, ezer eddig nem látott játékra csodálkoztok, pedig ott voltak, szétszórva fellelni öröm.

Hogy mi az új, mi az elfeledett, csak Ti tudjátok. Talán átrendezitek, kinőttem, meguntam, de kistesómnak új lesz, és így őrzitek az emléket az értéket.

A papa, mint egy katalizátor segít és egyben rendre utasít. Titkok kapui, mögötte a gyermeki kíváncsiság, néha csalódottság, vagy öröm. Mikor kicsi voltam, bátyám kapott új „dorgót”. Vártam, hogy kinője és az én lábamra is jó legyen. Vattát az orrába és boldogan szaladtam már az enyém. Igaz talpa kissé viseltes volt, az orra helyenként szakadozó, de számomra új. Mikor nagyobbacska lettem, arra vágytam, hogy apa csizmáját hordhassam. Mindig kapott újat a bányában, de a régi nem elnyűtten minket várt. Milyen könnyű volt beleugrani, egyet léptem a csizmában és egyet a valóságban. A tekerő kapcát hamar megismertem, mert pótolta az űrt, meleget adott és biztonságot, hogy lépteim az egyenes úton vigyenek. Nem volt enyém-tiéd, ki mit ért vitte. Sokszor fagyott lábujjunkat anyu melengette, mert bizony befolyt a víz, mikor sekélynek tűnő jégbe szakadtunk. Alsó felső ruhánk mindig tiszta, kenőszappantól illatos. El tudod képzelni, mikor állsz egy szekrény előtt, gondosan hajtogatott vasalt ruhák és választanod kell, ez nagy ez a bátyámé ez kicsi, talán öcsémé, és találsz egyet kettőt, mi rád illik. Nem a divat szerint, ami adatik. Milyen boldog idő volt, mikor a vágyad nem arról szólt, hogy megfelelj a külvilágnak, csak létet megbízható életet adott. Nem emlékszem valaha voltak-e elérhetetlen vágyak kora gyermeki életemben. Egyet tudtam, gyermekeimnek unokáimnak többet szeretnék adni, mint nekem jutott…   

… Aki bújt, aki nem jövök! ...

 

… Mert pillangó zárt kuckójából előbújni csodás!

Apámnak kék szemei voltak, anyáméra nem emlékszem, talán haragos zöld, mindig mosolygó és magával ragadó. Sokszor elragadott a hév, azt mondták olyan a szemed, mint a támadni kívánó vad hiénának, ha elcsitult a harag, visszaváltozott, szelíd báránnyá. Anyám sokszor mondta, fiam sok gond lesz a tekinteteddel, mert benne van minden, mit tán kimondani sem tudsz. Főzőkanál, mi ütésre lendült, lehanyatlott és inkább magához ölelt. A testi fenyítés, soha nem volt erősségük, erősebb volt a szó, mi ajkukról elhangzott. Néha könnyekkel kísért halk mondatok, mit értelmezni akkor nem tudtam. Öten voltunk, vagyunk fiúk, lehetett valaha valakit valamelyikőnket jobban szeretni?  Úgy gondolom a szeretet bőség kosarából, mindig annyit merítettünk, mi létünkhöz szükséges volt. Soha nem értettem, ha szemünk a lelkünk tükre, akkor miért változó?  Az én szemeim is kékek voltak, szőke fürtöcskékkel fejemen. Feleségem mély sötétbarna szemei megigéztek. Fiam mindig ragyogott, nem csak a szeme a lelke is.

Azt mondják, nappal az égbolt kék, de, ha eljön az este, a csillagok is másként ragyognak. Soha ne keresd, mi tegnap fényesen ott ragyogott, ma is a te csillagod. Talán helyet váltott, talán letűnt. A te csillagod mindig a szívedben ragyog!