... Szabadságpuszta mai képekben. Ahogy én látom. A kontraszt kultúrháznak kikiáltott vityilló ablakán láthatod, a Balaton felvidéki örökség. Egy januári csendes vasárnapi délelőtt. Már nagyon régen vágytam sétálni, jól esett újra róni a köröket. Sétáló köz, mert utcának nem nevezhető, önkényesen lezárva. Nem tudom ki és miért engedheti meg magának. Jó volt a kertek alatt sétálni, lopva lesni a változást, az idegent, mit az utca frontról nem láthatsz. Nem volt senki, talán ebédre készültek, talán csak a mosott ruhát akasztotta fogasra, de rám tekintett, sötét kapucnis alakom csak annyit mondott, helló és ezt kaptam vissza. Tudod a kapcsolat a kapcsolódás nem az utca elit felén kezdődik, mikor jó esetben köszönsz és kocsiba szállva integetsz, vagy éppen a buszra rohansz. Néha már a kert felől sincs az az érzet, mint régen volt egy szóváltás "jól vagy, de szép a kerted, jó munkát, neked is kívánom, részed legyen benne, a halacskáid ficánkolnak tavadban? S, ha unoka megtudta megnézhetem, mert a kerítés egy gyermek számára mindig magas. És nyíló tavirózsák közt ott volt a kertem varázsa. Öröm volt látni körmüket féltő anyukákat, kik nem szégyellték gyönyörű combjukat, kivillanó keblüket mutogatni, mikor mélyre hajoltak, kapáltak, gyomláltak és ősszel boldogan kínálták a megérdemelt jussukat. Mindezt a kertben a kertek alatt, hol csak madár jár. Ritkán, de előfordult, hogy valaki kertjét bámultam, a változást a szépséget. Valaki rám köszönt, tisztelet tudóan bocsánatot kértem, és fél órás beszélgetés lett a vége. Meg tudtam, mit nem akartam és elmondtam, mit nem akartam, de egy kapocs alakult ki bennünk, ismeretlenül. Tudod Mindszentkálla nagy falu volt és mégis mindenki tudott mindenről, mindenkiről. Csak egyről nem, mi a kertek alatt zajlott. Az a mi világunk volt. Nem lestük ki, hogy kapál, gyomlál, ki vén, csak egyet, ki zsenge fiatal. Nem láttunk bugyogója alá, de elképzeltük. A képzelet szült valót róla, az elképzelhetetlent, mit szemnek látni vétek, de érezni álmatlan éjszakákon, valami újat jelentett... Oly csodás látni a képeket, bennük embereket, de soha nem magunkat, tényleg elmúlt minden, mi rólunk szólt? ... Csodálatos Szabadságpuszta, ahol az élet és halál összhangban él, ki születik, ki meghal. Hogy árválkodunk, hol tető fejünkre omlik, kit érdekel? Örök törvény a régi kihull, helyébe új költözik, kit akarod, ki felejteni kívánod múltadat. Ha egy edény lehull, értetlenül bámulsz, és soha nem tudhatod, ki miért jelzett, vagy mindennek van tudományos magyarázata? Remélem senkit nem sértek képeimmel, csodálattal készítettem egy vasárnap délelőtt, hiszen számomra télen kopáran is csodás. Kimozdulni kertem gyönyörű "rabságából" érezni a változást az örök mozgást. Benne Téged, ismeretlenül. Falunknak van egy élő és halni kívánó közössége. Nem tudhatom hova tartozol, de kérlek, ne ítélj elhamarkodottan, köszönts mindenkit szíved szerint, mert élt, becsült, alkotott a maga módján, meghalni is könnyebb, ha elismerés van mögötte... Nem kell, hogy ismerd, nem kell, hogy becsüld vagy elítéld, csak érezd jelenlétük a múltban, jelenünkben...
Mi lehet szebb, mi a föld alatt vagy felett rejlik, mit már csak mondókák, emlékek időznek!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése