... Fiam talán 10-12 éves lehetett, amikor először elvitt pecázni. Mint most Erik unokám. No nem egészen, mert én vittem, de Ő volt ki tanított. Hogy fogjam a botot, hogy rakjam fel a csalit, hogy dobjak és hogyan legyek türelmes az első kapásig. Nehezemre esett órákat tölteni, mikor nem történt semmi. Ő kis botjával a sneciket vadászta, ha össze kuszálódott nekem kellett kibogozni. Később anyát is bevontuk, fontos személyiség volt. Ő hozta hűtőtáskában a szendvicseket a nasit, az innit, és pesztrálta Petit. Őt nem nagyon érdekelte, botorkált a parton, kavicsokat szórt a fodrozódó Balatonba. A játék szenvedélye mindkét gyermeket magával ragadta. Maradtam két bottal a reménnyel, hogy valamely hal megsajnál és élményt nyújt csendes magányomban. Csodás volt látni, amint együtt játszadoztak, nevettek kacagtak, kacsákat etettek. Ha elfogyott a nasi, sétáltunk a büfé soron, tejfölös lángostól maszatos volt arcuk, és mindig kellett innivaló. A közös időtöltés megszerettette velem, amit nem akartam. Már én invitáltam a pecázásra. Dobozunk tele volt dédi párja, Gábor bácsi horgaival. Óriásiak voltak, egyágú, vagy háromágú. Nem igazán tudtam, létezik-e cápa a Balatonban, de valahogy ekkora horoggal akár foghatok is. Első pontyomat évekkel később fogtam, az is méret alatti volt, de megszekerezett, remegett térdem és anyát kértem merítsen, mert képtelen voltam, hiszen két kezemmel a botot fogtam görcsösen. Fiam érdeklődése alább hagyott, már egyedül, vagy anyával mentünk pecázni. Rabjává váltam örökölt szenvedélyemnek.
Már én tanítottam kis unokáim a fortélyokra, bár horgot kötni még mindig nem tudtam igazán. Először kertemben arany halakra vadásztunk, majd később a Balatonban, soha érdemleges eredménnyel. Ami szép volt, hogy együtt tudtunk nevetni, bosszankodni és szurkolni. Az első esélyt mindig megadtuk halainknak, de csalárd módon nem adtak következőt, így sokszor csalódottan távoztunk...
Már nem horgászom, engedélyem két éve nem hosszabbítottam. Boldog vagyok, ha elvisznek, újra élvezhetem a vizet, a halk csobogást, vagy mindent beterítő hullámokat. Anya azt mondta, ha meghalok, tiéd lesz a Balaton, minden hullámával, lubickoló halaival. Nem így történt, még egyszer nem mentem egyedül a partra. Más a séta, mikor gyermekeimmel unokáimmal irigykedve nézem a remény telt horgászokat. Ahogy elfelejtettem, hogy a piramisokat lássam, elfelejtettem, hogy vannak vágyaim. Bár lenne három, vagy több kezem. Kis ujjaim unokáimé, gyermekeimé, de bal kezem anyáé, amit tudom görcsösen szorít, elengedni nem tudom... Volt, mikor szomszéd asszonyomat kértem, jöjjön velünk. Ő is halk beszédű volt, a padon ültek csacsogtak, de soha nem tudtam miről. Aztán hangosan kacagtak, mert a halacskák megint túl jártak eszemen. Szép volt, talán szebb, mint vágytam. Fagyasztóm tel volt keszeggel, mert azért mindig akadt horgomra. Aztán, már nem kívántam, cicáim étke lett, mert ők mindig értékelték. A halászlé sem volt olyan finom, mikor anyával készítettük bográcsban, vagy éppen tűzhelyen.
Azért volt szép közös élményünk is.
Csoda szép világ! Talán Emma is társam lesz, kivel huncutkodhatunk, talán Ő is megcsókolja az aranyhalat, és kívánhat minden szépet és jót! Mert a vágya beteljesül! ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése