... Mennyire voltál magányos, mennyire volt életed minden pillanata, az igaz
életed? Talán nehéz válaszolnod, nem is várja senki. Sokszor kutattam őseim eredetét. Azt mondják a szem, a haj, a fül, az orr, a lélek, ami iránymutató. A lelkiségről nem beszélhetek, hiszen szubjektív, átjárta a kor szelleme, identitása. Csak a dédikhez tudok fordulni, kiket talán ismertem is, vagy hallomásból ismerek. Nehéz elindulni olyan úton, amit nem a tapasztalat a megélt élet szül. Mégis megpróbálom, ha okfejtésem kudarcba is torkol. Nem tudom mi a célom, talán a kíváncsiság, talán az üres perceim, talán a megélt kudarcaim, boldogságom, a másokhoz való viszonyom, a végtelen szentimentális életem. A boldog család, ahonnan legtöbbet szippanthatsz jövőd alakításában. Azt mondják, jó neveltetést kaptál, olyan bő, tág fogalom, hogy értelmezni sem tudod, de cselekedeteid, érzéseid igazolják létjogosultságát.
Tölli nagyapám igazi magyar földművelő paraszt volt, nem magas, inkább alacsonyan vaskos, teherbíró, büszke múltjára, pipájára, karcsú bajuszára. Nem volt bőbeszédű, kurta szavai mindig igaznak tűntek. Inkább a bátyámat kedvelte, megtanította tehenet fejni, a kaszát is kezébe adta. Ha ölébe kucorodtam, gyengéden ölelt, a legmelegebb kuckót biztosította számomra, hol a kemence padkán, vagy a stokira állított teknőben. Azt mondta mindig csacsogok, mindig kérdezek és nem volt mindig türelme végig hallgatni. Mikor Padragról a papáékhoz utaztunk kerékpár vázon, nekem a boldogságot jelentette, találkozni Velük, akiket alig ismerhetek. A dédi mindig mosolygott, erősen ölelt, mintha attól félne ez az utolsó. Talán szeretetre méltó voltam, apró testemmel, hirtelen szőke hajammal, pisze orommal, csaknem fejhez simuló fülemmel, égszínkék szemeimmel. A dédi szép lehetett, ahogy anyám is a falu szépe volt.
Apám az alszegben lakott, nem tudom akkor is volt-e viszály, mint gyermekkoromban, de biztos, hogy minden kutya ugatott, ha apu hazatért a néhány perces légyottból.
Papa múltja visszavezethető a bejövő ős magyarokig. A török hódoltság után, már nyilvánvaló volt ittlétük. Somogyban, majd a Balaton felvidéken is feltűnt nevük. Soha nem gazdagok, jobbágyok, élhetőségüket kereső, védő magyarok. Vajon milyen keresztszülésék lehettek, nem kideríthető. Sokszor vágyom a meséket történéseket, amit szüleimtől nagyszüleimtől hallhattam, de nem emlékszem. Csak mikor én meséltem kis testvéreimnek, idegen gyermekeknek tiszta meggyőződésből. Miért ez az idő kiesés? Vagy bennem élt memória fogasomon, és akkor került elő, ha a szeretet lángra lobbantotta, és tudattalanul is tudtam, valami szép valami ismeretlen, de bennem él és megosztani élvezet. Vagy tényleg a képzelet szül valót rólam, valóst, álmokat, megtestesült lényeket, megtapasztalt élményeket. Az érzés az érzület kitől származik, anyámtól, ki talán mesélt, hogy álomba ringasson, apámtól, ki bánya mélyére vitt, hogy lássam a poklot, lássam amint a szén a felszínre kerül, napjaink melegét adják. Mindig mosolygó, szénportól felismerhetetlen arcok fogsorok, de a legszebb apámé volt? Mit egy gyermek megélhet felbecsülhetetlen. Az érzelem adottság, nem szabályozható, nem manipulálható. Mindig ott van napjaidban, múltadban jelenedben. Tasner nagyanyám, ahogy mondták, nem volt szép, bár nagyapám nem így gondolhatta. Hét gyermeknek adott életet, de a legidősebb fiát a háborúban elvesztette. Azt mondták azóta gyászban élt, feketében járt nem kommunikált, ő volt a falu "boszija". Nagyapám becsben élő polgára volt falunknak. Kötözködni nem volt ildomos, mert lobbanékony szikár magas, erős ember volt. Igazmondó, mindent meggondoló, keserűn mosolygó, de szeretni való. Utolsó mosolyát akkor láttam, mikor a főszegbe botorkált és titkos levelet szorongatott keblén, unokám ezt neked szánták, illatos és szép betűkkel írták. Első szerelmes levelem volt, mi a falunkba Tasner Imre névre érkezett. Ha mégis kérdezed, honnan az érzelem, talán a sok-sok elhullatott mag, mi arra várt, mi kikelni kényszerült, és megtapadt lelkemen, hogy újra éledhessen, míg élek. Papunk megvert, mert azt mertem mondani hittan órán, én nem Istentől, nem majmoktól származom. Szüleim, nagyszüleim szépek, szépségük átragyogja létem, benne vagyok szép, ragyogó gyermek, lázadó, de igaz szívű. Buksim, aranyszőke fürtjeim nem hagytam simogatni, az csak anyámé-apámé volt. Érdekes, gyermekeim unokáim, mintha örökölték volna, az ölelés megengedett, de hajunkba túrni, nyálas puszit adni tabu. Mi az mi örökletes, mi az mi természetes, korunk erkölcsi normáinak megfelelő, mi az mit bensőnk diktál, elfogad, vagy elutasít? Talán fontos, hogy apró pisze orrába a harmatlé is bepisszent, vagy horgos orrán a könnycsepp ajkaira gördül? Szeme kéke égbe meredő, vagy mélybarnába nyúló, de mindig nevető. Fülei testhez simuló, vagy kagylóz a világ rejtett hangjaira. Ezek mi vagyunk, az örökölt szépség bennünk rejlik, kinek több, kinek kevesebb adatott, de egyformán becsülni a legszebb! Ki megkérdőjelezi álljon elém, vagy mögém, mert elől, már nincs hely!... Papa nem tudod mikor születtem? Nem, de érzem jelenléted, mikor a mama ölelt és voltál egyedüli kedvence. Mióta, azóta a papa ki figyel rád, kinek minden kincse ritka ölelésed. Sötétbarna szemeidben a mamát látom. Isten bocsájtsa meg nekem, de ezt látom Emma szemeiben, az örök fényt a derűt a huncutságot a szépséget. Lehetek elfogult, lehetek büszke nagyapa, de soha nem az egyetlen, kinek azt mondják ez a vége...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése