Gyermekkorom világa...

… Vannak dolgok, amikről nehéz beszélni, különösen akkor, amikor életed hajnalát, nappalát, már talán a kora estjét is leélted. Voltak álmaink, amikbe nagyon is beleéltük magunkat. Ilyen volt a mindszentkállai dédi pincéje, akkor még szőlővel borított hegyoldal. Annyi rejtély, misztikum övezte, hogy szerettem volna magaménak a családoménak tudni. Óva intettek még élő rokonaim, akár veszélyes is lehet a hely, de csak egy vezérelte fiatal énemet, feltárni, minél többet megtudni a múlt emlékeiből.

Sokan vagyunk „örökösök”, de abban bíztam én vagyok, aki tovább vihetem a dédi hagyta örökséget. Sokan egyformán szerettük, nem is tudom miért volt az az érzésem, hogy több vagyok, jogosult az Ő hagyatékának megőrzésében. Naiv voltam, önző és tévedtem.

A szomszéd birtoka, már az enyészeté. Néhány kőfal, elszáradt öreg szőlőtőkék emlékeztettek arra, itt valamikor élet volt. A hatalmas akácfák birtokba vették, áthatolhatatlan dzsumbuj. A partoldal tele rókalyukakkal, olyan rejtélyesek és izgatók voltak. A fákon mókus fészkek, helyenként alma-körte fák maradványai. De, hol a "kincs"? Tudtuk a föld alatt. Fantáziánk végtelen volt, csak a mesékre hagyatkozhattunk, az elkapott hangfoszlányokra, mert minden, ami a szőlő a hegyoldal múltja, a gyerekek előtt tabu téma volt.

A dédi csodálatos birtoka is hasonlóvá vált. Eltűntek a rókalyukak, a fejezeteken ásott vízgyűjtők, bennük megbújó érintetlen lányok reményteli pillanatai a ruszkik elől menekülve. A pincében elásott boroshordók, menekülő kerékpáros katonák fegyverei, ellopott pillanatok, talán soha nem létező történések. Egy elfeledett világ. 

A feleségem karika gyűrűje, amit akkor vesztett el, mikor felbuzdulva az első fejezetet tisztítottuk úgy gondoltuk, hogy ez már a miénk. Égettük a múltat, az akkori jelent, és fájó emlékként a szerelmem zálogát, amit, ha valaki megtalál, nem ránk, egy ismeretlen világra gondolhat. A pince falai leomlottak, maguk alá temetve a múltat. Már nem nekem, nem is fiaimnak, unokáimnak, az elmúlásnak, a maga rejtelmeivel.

 

Gyermekként paradicsom, a domboldal magas lösz fala, a földbe vájt rejtekhelyek, amik csak a miénk voltak. Csúszkálás a domboldalról, ugrálás több méter magasból a hűvös homokba, a béke és a szabadság pillanatai. A karom széttártam és élveztem a repülés néhány pillanatát. Volt egy betonkád esővízzel. Az ebihalakkal együtt lubickoltunk, hajunkból a homokot kimosni lehetetlen volt. Hűtötte végtelen szenvedélyünk, örök kíváncsiságunk. 

Dédi sokszor jött haza a szőlőből, görnyedt hátán egy köteg venyigével. Mindig mosolygott, úgy kapált, hogy utolérni nem tudtuk. Ez az Ő büszkesége volt, kitartás a végtelenségig. Mikor ereje elhagyta, csodáltuk szeme csillogását, érintése, mosolya soha el nem hagyta. Hiányzott a mogyoró, a krumplicukor, a zsebében mindig rejlő süti, ami a legfinomabb volt. Nem akart elmenni, mégis elment, annyi el nem mondott igazság, a mai napig rejtély számomra. Próbáltam kutatni múltját, életét, de soha nem kaptam magyarázatot, ez az Ő titka maradt. A cselekedetei voltak, amik mégis példa értékűvé váltak. Picit talán gyermekeim is élvezhették a dédi lelkiségét, bár sokáig nem ismerhették, mindent átadni lehetetlen volt.

A nagypapa pipafüstje beolvadt agyamba, pörge bajusza, a falba vájt „kászli”, ahol tartotta dohányát, a döngölt agyag padló,  amit időnként fel kellet "frissíteni". A bölcső amit ringatott, a fejre állított  stokedlira helyezett teknő, friss szénával megágyazva. A kemence padkáján mindig meleg volt, ezek az emlékek az elmémben élnek. A padlás feljáró igazi rejtély. Ha feljutottunk egy ismeretlen világ tárult elénk. Botra fűzött aszott szőlő fürtök, érett sonkák, szalonna táblák mindent átható illata. A földön dió hevert, lépni sem lehetett. A bádog tető alatt száraz meleg. Rég nem használt tárgyak, újságok, pókháló mindenütt.

Keresem mosolyát, de nem lelem.  Ha hozzánk szólt, csak röviden, kurtán. Soha nem mondta unokám, talán nem is létezett a  szókincsében, csak a fiam. Olyan keveset mesélt, hogy elmém megélje, talán egy-egy megmaradt fénykép, ami, őrá emlékeztet… 

Létezett egy világ, ami a miénk volt. Elszakadni a valóságtól, élni a természet adta boldogságot. Nem volt háború, nem volt gyűlölködés, ha volt is nem tudtunk róla. Boldogságban, szeretetben élhettünk ...