... Mama Te vagy az én varróm ...

 ... Erik, ki nagyobb, mint Anna, de kisebb, mint apa és még kisebb, mint a papa. Pandémia ide, vagy oda ölelni képes, és szeretni önzetlenül. Szeme mindig csillog, ha könnyezni kell, nem szégyelli. Ő az én nagy unokám. Talán képes volt már felfogni a mama elvesztését. Ismerte szeretetét, tudta, hogy mi mindig együtt vagyunk. Fényképet róla nem szeret, ahogy a mama sem szeretett. Csak megölelni a papát és átadni minden szeretetet, amit a szavak sem pótolhatnak.

 

Milyen furcsa, a mama mindig kislányra vágyott és két fiúgyermek után kapott elsőként fiú unokát. Elfogadta szerette a maga tiszta módján. Rajongott érte, már a papa sem volt fontos, óvta szeretetét vágyta és mindig izgult, minden tettünkért.

„Mama Te vagy az én varróm, aki mindent megjavít, papa a mama kiegészítője, együtt mindenre képesek vagytok. Mi nap a temetőben voltunk. Papa fogta a vállam, nem akartam, én csak rád gondoltam. Láttam a gerberát, amit esküvői csokrodból préseltél, a papa megmutatta. Három szál gerberát hoztam Neked, frisset, szépet sárgát, rózsaszínt és tündöklő vöröset, a papa mosolyával, mert tudtam a kedvenc virágod. Látod a szemem ragyogását, olyan, mint a tiéd, mint apáé, vagy mint a papáé. Most sem tudtam mást mondani, könnyeim nyeltem, mert már nagy fiú vagyok, közben a Te kis unokád. Szia Mama…”

A papa öt fiúgyermek, anyánk ölelő karja közt nőtt fel. Nagy kérdés volt, ki az a kislány, aki elsőként betörhet a fiúi miliőnkbe. Nem kellet sokat várni, ahogy növekedtünk, nőttek anyánk gondjai. Talán észre sem vette, hogy a lányok „nagy betűvel” köszöntek. Mosolyuk varázslatos volt, valaki felé szóltak, valaki szívéért rajongtak. Anyu féltékeny lelke, felkészült gyermekei elvesztésére. Apu a bölcs a kemény, aki tudta, ismerni vélte a jövőt, csak mosolygott, és várta a változást, ami elkerülhetetlen. Mégis, mikor elengedni kellet, szemében is megjelentek a könnycseppek.

Tudom, egyszer Te is elhagysz, apád, nagyapád. Itt hagyod apa bicskáját, a nyilat, amit neked készítettem, őriztem, a peca cuccokat, a fényképeket a kincseket.  De ennek így kell lennie! 

Lehet-e másként szeretni? Szívünk csak egy van, lehet-e különbséget tenni, szeretteim, gyermekeim, unokáim közt, hiszen mind nekem vagytok, az én életem részei, mindörökké...