Kincs ami nincs...

 

… Mikor kicsi voltam, mindig a kincseket kerestem. A kincs egy fogalom volt, ami nincs az kincs, ami eltért a normálistól az számomra kincs volt, legyen bár csillogó, vagy csak valamire emlékeztető. Lehetett faág, egy csigaház, egy letépett virág. Kabátom, nadrágom zsebei mindig rejtettek valamit, anyámnak bosszúságot, nekem fájdalmat, mert elvesztettem. 

A káli medence rengeteg kincset rejtett. A tufa bányából mindig hoztunk csillogó rejtélyes köveket, megvilágítottuk és a csillagokat láttuk. Volt egy sötétbarna kő, olyan köröm nagyságú, természet által csiszolt igazi gyémánt, egy csepp. Általában a vízmosásban leltük. Eltért minden normális csúzliba illő kavicstól. Tiszta volt felülete bársonyosan csiszolt és homogén áttetsző. Azóta sem láttam hasonlót.

Apu szénbányából hozott kincsei, fosszíliák, szénbe ágyazott történelem. Növényi lenyomatok, különleges csigák, vagy szénné változott ősi farönkök és mindig izgatók. Apám tudott mesélni róluk, hogyan váltak a történelem részévé, hogyan hagyott nyomot a csákány, mikor kifordította és elhozta nekünk, mint a régmúlt része. Tarisznyájából a száraz kenyérhéjon kívül, mindig ott volt egy kis történelem amiről lehetett mesélni fáradtan és mindig befogadó, csillogó szemekkel. Talán akkor fel sem fogtuk miről beszél, de tudtuk valami fontos, a pillanatot meg kell őriznünk.   

Igazi "kincset" soha nem találtunk, talán kétszer, mikor kertünkben római korból származó pénzérmét és lipót korabeli csonkított ezüst pénzt. Mert akkor is tudtuk a Balaton felvidék a káli medence mindig is élt és élettel teli emberek lakták. Apu megtiltotta, hogy beszéljünk róla, hiszen a kertünket feláshatják, így rejtett kincs maradt. A csontok, csontvázak összetört cserép edények a múltat idézték, de nem vonzottak, talán a kegyelet miatt, inkább a környezetük. A fegyverek már a közel múltra emlékeztettek, félni kellett tőlük és tisztelni. Anyámnak szánt kincseimet mindig a pongyolája zsebébe rejtettem, ahogy az általam varrt szívecskét, és mikor meglelte, nem kérdezte kitől, vagy miért, hálásan ölelt mindannyiunkat. 

Kisunokám a tenyeret az ujjakat masszírozó hatalmas "yin yang" golyókat rejtette takaróm alá. Önfeledten, fáradtan dobtam magam ágyamba és még csilingelt is, boldogságom határtalan volt, „mert, papa ha fáj a lábad ez meggyógyít”. Minden kőért lehajol, mert szívecskét lát benne, egy virágért, ezt anyának, apának viszem. Aztán a párna alá rejti, és boldog mosollyal tudja le, célba talált! De, ha vásárolni mentünk az út széli virágot a boltos néni kezébe nyomta. Mondhatom önzetlenül, mert nem várt cserébe semmit.

Fiú unokám a papa kincseit reméli, gyűjti mert minden mi tárgyi és még csillog is, az ő világa, ahogy az enyém is volt.

Régóta gyűjtöm unokáimnak a kincseket. Talán nem ma, holnap ráébrednek, minden kincsnek van múltja, története, ha beszélni tudnának… Mert nekünk kell tudni beszélni róla.

Aztán rájöttem a káli medence kincsei, bennem vannak, amíg mesélni tudok róla, mit soha nem leltünk, de örökké kerestünk.  Kicsi elméjük megnyílik, képzeletük világa megtelik, mesékkel élményekkel amit csak a papa adhat. Mert az igazi kincs a szeretet, ami talán nem is csillog, de mindig adható és kapható... 

Aztán minden eltűnt, mint a gyermekkorom, csak meséim maradtak, papától apámtól kincsekről, mindig kincseket kereső apró lényekről... Lehet ezt örökölni, vagy csak vele született még tiszta érzés... Legyen bárhogy, kifogyhatatlan meséim az éltetők, és tudom lesz egy mese, amit fiaim ismerőseim tudnak befejezni, amik talán rólam szólnak, de az idő kegyes, minden várat magára a végtelenségig...

Hajrá Magyarország!

 

…Hajrá Magyarország! Egyre többször látom, hallom, hogy újabb milliók, akár milliárdok mennek a műemlékek, leginkább templomok felújítására határainkon belül és kívül. Örvendetes hír, hiszen szívet melengető látvány, megpihenni a padok közt, áhítattal emlékezni, imádkozni, felekezettől függetlenül. Mert ez is a mi dolgunk megőrizni a múltat, a tárgyi emlékeket. A lélek kielégített vágya, mint a stadionok, több ezer ember üvöltve engedi ki megfáradt napok gőzét dühét. Cirkusz kell a népnek! 

Csak a prioritást, a sorrendet nem értem. Imádkozhatsz templomokban elvesztett szeretteidért, üdvösségért, távolba kényszerült szakadt fiaidért, bűneid bocsánatot nyernek. Mert az ima mindig a szegény embert segítette, hinni a jó Istenben, a szeretetben, a megértésben és valami jobban! Kiálthatod örömöd és bánatod új stadionok lelátóján, vagy tömött sorokban menetelve, talán a lelked megnyugszik. Mert magyarnak lenni jó és dicsőség! 

Ha kórházba kell menned, mert egészségi állapotod megköveteli, hangod gyengül, már nem zászlót lengetsz. Megszégyenülve, kiszolgáltatottan állsz hosszú sorokat, várakozva hónapokat. Mert igen beteg lettél, nem tudtál vigyázni a saját egészségedre, holott, csak a te felelősséged. Mert elengedhetetlenül bekövetkezik, hogy ellátásra szorulj. Eszedbe sem jut, hogy dolgos életed folyamán béred egy része arra különült, ha a szükség úgy kívánja megkülönböztetett ellátásban részesülj. 

Aztán mikor műtétre visznek, tűzoltó készülékeket látsz, takarító eszközöket, az alagsort érzékeled, hallod, hogy ez a monitor nem működik, hozz újat, meztelen tested reszket a hidegtől, a fény elvakít, és egy megértő arc föléd hajol, bátorít hangját már alig hallod, de tudod minden jobb lesz. Aztán a kórteremben ébredsz, egy kéz a katétert kirántja, „nézz amerre a farkas szarik”, hányszor hallottam apámtól. Mert fájt, mert éreztem a fájdalmat, a megaláztatást. Álom és valóság egybe olvadt. Nem a puccos kórtermekről beszélek, hiszen megfizetni nem tudod, koldus pénzed erre nem futja. Aztán felépülsz, már feleded a fájdalmaid és csak reménykedsz, soha többet ilyen helyzetbe ne kerülj! Reszketsz attól, mi életed folyamán a biztonságot jelentette. Már nem félsz, hogy egy tégla a fejedre eshet, egy autó elgázol, ha kell, hát gyorsan halj. Visszatérsz lelked templomába, Istenem ilyen sorsot szántál? … 

Aztán rájössz, hogy megöregedtél. Szavazati jogod józan ítélő képességed még megvan, sőt biztatnak. Ki fiatalon példaképed volt, ma talán besimult hazug áruló. Szavazni jogod és kötelességed, de elméd pillanatnyi érzése döntheti el, hogy jóra vagy rosszra voksoltál. Már nem az te dolgod megítélni, mit tettél. Talán jobb lenne ebből kimaradni, fejed a párnád alá dugni, és várni a szerencsét, ti ezt jobban tudjátok!  

Nem akarom elhinni, hogy ilyen hamar eljárt felettem a felelős élet, azt látom vannak még társaim, kik úgy látják a világ újra megváltható általuk az ő szellemükben. Nem ítélkezem, hiszen saját akaratunkból élünk, vagy tán mégsem? Vannak és mindig voltak nyálukat fröcsögtető jólétben élő emberek, kik már a múltat feledve élvezik a minden napjaikat. Bár mindenkinek ez adatna. Amikor már nem a munka megérdemelt jussa, a pénzt szülő pénz a jólét alapja. Elkorcsosult polgári társadalmunkban, bizony még él a szegénység. A gazdag nem veszi észre, hogy a sokból egy kevés, a szegénynek a kevésből egy kicsi a létét fenyegeti. Aztán látom gyermekeim, unokáim boldog mosolyát, az életből csak annyit, ami ma megadatik.

A szellem nevelése a tudás megszerzése megőrzése, örök feladat. Voltak, vannak, kik igaz hitvallásból erre esküdtek. Kezükből eszközt kivenni igazi bűntény. Mert vannak emlékeid gyermeki sorsról, békéről és szeretetről, felnőni fűzfa vesszők érzéki suhintásától. Mikor lelked a szabad szellem járta át, amikor az volt a szép, amit érzékeltél még ha néha fájt is, mert igazság érzeted mást kívánt. A kollektív szellem, mi felőrölt és egybe kovácsolt, és léted ma is egyben tartja. 

Lehetsz jó szülő, másként gondolkodó, de az alapok, mik kis koponyákban érnek, valóssá válnak az ő érdemük. Megcsonkítani létük, lehetetlenné tenni nem dicsőség, gyarlóság. Az oktatás mindig párt-politika függő volt, talán minden kor erkölcsi normái szerint érvényesültek. Emlékszem éjszakákra, mikor applikációkat készítettünk, alapja tőlünk fakadt, az önismeret, a tudás szomja nekünk köszönhető, mit átadni igyekeztünk szülőknek és a tudást adó tanítóinknak!  

A tűzoltó ma is tűzbe megy életét kockáztatva, mert értékrendje ezt követeli, független attól, hogy létezését, életét kurtították. Ez vonatkozik rendőreinkre, és minden hivatalos állományban dolgozónkra. Vajon az ő biztonságukért felelős hatóságokra, felettes miniszteri szervekre is? Mert a politika útvesztőjében, meghalni nem újszerű dolog. Isten és ember, mit közös erővel alkotott önös erővel valaki, valami miért tehet tönkre? Kikben vakon bíztunk, kik majd leveszik vállunkról a terhet, egy ország egy nemzet felelős vezetői, cserben hagytatok? 

Ma már joggal kérdezhetem, azért éltem, hogy dolgozhassak, vagy azért dolgoztam, hogy élhessek! Mert mindenki teszi a dolgát...Tudjátok, ha kitekinthetek lelkem ablakán, minden bánatom fájdalmam szűnik, a valós természet kárpótol mindenért, senki nem kérdi mi és miért van, nincs felelős, csak az elfogadás tetteidért a holnapért és ez csodás!...

Lehet elfogadni, vagy vitatni ez az én hitvallásom. Kesztyűt felvenni vissza ütni, ne próbálkozz, nem én vagyok! Bár legyen anyagi, békében jól megérdemelt, biztonságban élni és élni tudni szeretteim, barátaim, ez az egy a kívánságom!... Hajrá Magyarország!...

Egy rész a múltamból...

 

... Mindszentkállai, vagy a környező falvakban élő fiatalok, fiúk emlékeztek rá, hogy mi volt a „nejlon drót”? Emlékszem kötegekben gyűjtöttük a „Sanyaru puszta” feletti robbantások helyszínén, mint a leégett gyertyákat a temetőben. A sokszínű drótokat színük szerint rendeztük, demizsonok fonása, talán ma is emlékeztet létükre. Vajon nevét honnan kapta, mikor ma felvirágzott paradicsom, talán a múlt, mi mesélni tudna.

Emlékszem a porfelhőkre, a detonáció hangjára, de időben nehéz rendeznem. Apu, miután hazatért a belga fogságból a padragi szénbányában dolgozott. De Laci írásaidból az derült ki, hogy már akkor létezett a „kőbánya”, ahol apukád és a falu szülöttjei dolgoztak.  Az agitálás ellenére apu, és még néhány bányász, és talán a kőbányában dolgozók nem simultak be az akkori elvárásoknak a Tsz. kínálta lehetőségeknek. És létezett a tufa bánya, azt sem tudom, hogy oszlott meg ott kik dolgoztak? És létezett bauxit bánya, nem messze tőlünk. Én még kicsi voltam, talán tíz éves koromban rendeződtek gondolataim, addig, mint a káli medence haszonélvezője éltem a gondtalan gyermekkori világom. Mégis, mikor írásaimban emlékezem, talán hiányosan, tudattalanul. Ezer kép rezdül bennem, mégis nehéz mindent a helyére tennem.  Amikor a házunk épült talán ’59-re datálható, miért kellett kézi erővel követ fejteni, mikor pár száz méterre, már létezett a technika a paxit a robbantásokhoz. Volt-e szelekció, volt-e megkülönböztetés, megosztottság a hova tartozás, vagy mindenki tette a dolgát saját belátása szerint a megélhetésért a családja biztonságáért. Vajon volt-e hősi halott, ki a bányákban lelte halálát, kit talán az egész falu siratott. Mert bennünk élt a félelem, apu talán egyszer mégsem jön haza. Talán létezhetett világ a föld alatt, a föld felett, tüdejükben szénpor, kőpor, szilikózis, de fogsoruk mindig ragyogott, és volt ölelő karjuk és jó szó tett, apáink voltak! Sokszor nem is tudom, miért bolygatom a múltat, miért akarok mai szemmel tisztán látni. Talán azért, mert tisztelettel tartozom őseink múltjáért, talán mert jelenem, hogy élek, nekik köszönhetem! Mikor a bányász himnuszt hallom, szememből csorog a könny, mellkasom valami érzés szorítja, mert oly sokszor halottam énekelni apám szájából.  Unokám megkérdi, papa miért sírsz? Talán, mert megélni nem, de tudni, átérezni a múltat, segít megélni a napjaimat… 

Miért a könny, miért a fájdalom, hiszen élsz, élheted a saját világod. Temesd a múltat kedvenc gyermekkori párnád alá, mit könnyed oly sokszor áztatott. A lényeg, ma mit adhatsz, mi az mit tanultál a múltból és mi lesz, mikor gyermekeid, unokáid emlékeznek, hát nem a hegyestű kőbánya, nem a mindszentkállai kőtenger, nem a tufa bánya, nem a halimbai bauxit bánya, apáink szenvedése, hanem a te csodálatos világod.  Mit büszkén mondhatom az én hazám, a káli medence szépsége, mind az, amire emlékezni tudok, amit át tudok adni…

Talán sokunkban megelevenedik a gyermekkor, amikor már nem a háborúkról, nem a gyötrelmes életről, hanem a szabadságról a szeretetről regélhettünk, mikor már szabad volt élnünk és szabad akaratunkból gondolkodhattunk cselekedhettünk, mikor már csak a józan ész mondta meg a hovatartozásunk, mikor a nyáj szellem megszűnt, mikor a létünk, cselekedetünk mutatta a számunkra igaz utat... 

Mikor álomra hajtom fejem és aludni akarok, mikor érzem a szebb jobb jövőt vágyni idilli, holott tudom a ma is gyönyörű, mi az mire még vágyhatok, mi az mi emberi kívánságnak megfelelő, mi a több mi adatik. Talán gyarlóság, talán a megismerhetetlen világ, mire midig vágytál, az örök mozgás, amiben benne élsz, az örök kiapadhatatlan vágyak, mit a megismerés a fel nem lelt lehetőség kínál? Nem anyagi, sőt biztos, hogy első gondolatod nem erről szólnak. Mikor a szavak füledben visszacsengnek elég, tudod soha nem elég, több kell! Mikor az értelem már nem tud megálljt parancsolni, nos ez a lét, amiben élsz és élni akarsz. Ez nem a rossz, hiszen, ha élted egyszer megálljt parancsol, az a halál.  Élni tudni és akarni, rajtunk múlik, látni a nap sugarait, és látni a sötét felhőt, és tudni fölötte mindig kék az ég. Mikor az éj leple rejti a csillagokat, akkor is tudod, hogy ott ragyog egy vagy több, apám, anyám, feleségem, szeretteim, akik féltve őrzik vigyázzák létem, mert a felelősségük örök, és már az enyém is...  

Mikor főzök anyám feleségem illata is át jön, nem a szénpor, a szeretet, ami mindig ott volt. Anyáink, nagyanyáink, akik akkor is tudtak szeretet adni, amikor képtelenségnek tűnt. Az aggódás mi szívükben élt, a várva várt ölelés, és a fogantatás, mert élni akkor is kellett, életet adni, reményt ébreszteni szívük őrzött vágyaiknak, születendő gyermeküknek...

Mert ők is éltek, vágyaik, tetteik egybe forrtak, mert létünk másként nem lehetett, velük az örök egybe tartozásban!...