... Ha el tudtam mondani könnyek nélkül...

 ... Az élet iróniája, hogy alapvetően irigyek, féltékenyek vagyunk egymás alkotásaira. Az ember képes magát alulértékelni marcangolni, hogy amit írtam talán nem is olyan jó, sértett pillanatban törlöm. Aztán másnap reggel, talán ezt másként kellett volna megfogalmaznom, de már közzé tettem. Aztán várod, hogy valaki hozzászóljon, lehetőleg építő kritikával, de az sem baj, ha nem szól semmit, az is vélemény. Nem a lájkokra hajtunk, értelmetlen hozzászólásokra, de valami hiányzik, kik szívünknek kiválasztott, és nem értékel. Aztán nehéz eldöntened igaz szívből jön, vagy elvárás, barát ismerős és az örök kétely. Ezért írtam, felesleges a hosszú monológ, mint most tettem elég egy vagy kettő odaillő szó, és Te értelmezni tudod! Valahol, valahogy egy értelmi síkon vagyunk, ezt csak az értelmezheti, ki tud azonosulni gondolataiddal érzelmeiddel, akkor is, ha soha nem látott, nem érintett, nem érzékelte tested rezdülését.

Tizenéves gyermekkorom óta írtam, verseket, halotti, szülinapi családi megemlékezéseket. Ha el tudtam mondani könnyek nélkül, akkor is mindenki sírt. Én voltam az a kicsi gyermek, aki sírás nélkül nem tudott szavalni anyák napján, mert voltak szavak, anya, szeretet, gyermek, ölelés és sorolhatnám, amik mindig megérintettek. Túl szentimentális együttérző gyermek lettem. Aztán a középiskolás, kollégiumi évek, még a főiskolások is, mindig valami hiányról szóltak. A távoli család a mindennapi szeretet hiánya, amit a család adhatott. A katonaság első éve, megismertem Gittát. Megszűnt az örök hiányérzet, olyan szeretet kaptam, hogy feledtetett mindent, mit korábban hiánynak érzékeltem. Írtam még néhány verset, de a múzsám az élet lett, megélni tapasztalni a mát, a gyermeki szeretet, barátokat élőben, reálisan. Néha olvasgattam régi verseim, írásaim, néhány könnycsepp, és semmi más. Egy volt katonatársam próbálta kinyitni szemem, meg fiaim. Ha gondolataid magadnak szántad, és nem értékeled másoknak kincset jelenthet. Előkerestem elhalványult írásaim és újra próbáltam értelmezni. Az idő nem fogott rajtuk, hiszen napjainkban is élő aktuális gondolatok voltak. Blogot nyitottak, évekig üresen állt, nem éreztem késztetést, hogy bármit is közzé tegyek. Feleségem elvesztésével minden megváltozott. Minden érzésem, minden reakcióm arra inspirált, hogy írjak. Feltörtek régi emlékek, gyermekkori pajkos játékok, az élet megpróbáltatásai. Nem értem miért kellett egy vagy több trauma, hogy felleljem önmagam...