Szabad-e kisjézuskát köszönteni?...

 … Talán korai erről írnom, talán soha nem késő!  Gondolataidnak a józan ész szab határt, de mi felszínre tör, az a ma benne élni emlékezni az időtől független. Nem tudhatom nálatok hogy lehetett.

A betlehemi időszak meghatározó volt későbbi életemben. Testre szabott ruhák, kifordított kucsmák, bekecsek, műbajusz, műszakáll. Október vége november már a felkészülés ideje volt. Szüleink segítettek betanulni énekeket, mondókákat. Apáink faragták botjainkat, mi szerveztük a „bandát”, összeszokott csapat voltunk. Minden évben ugyanazok. Ha valaki kiesett nehéz volt pótolni. Kinek már mutált a hangja, jött a szerepváltás. Olyan volt, mint egy színdarab, a mi elhivatottságunkkal, megmutatni felnőtteknek, mire vagyunk képesek. Volt ki behívott bennünket lakásába, volt ki csak a tornácon engedte, hogy „bohóckodjunk”. A kocsma igazi kincsesbánya volt. Megengedték, hogy eljátszhassuk szerepünket. Perselyünkben gyűlt a pénz, volt ki húsz fillért, volt ki ötvenet, volt, hogy egy forintot adott. Boldogok voltunk. Bekopogtunk minden házba a főszegtől al-szegig. Betlehemi jászolunk szüleink készítették, ahogy hangkeltő eszközeink, csörgők kereplők dobok, egy teleszkópos betlehemi csillagot. Volt, ahol tollfosztásba csöppentünk. Emelkedett hangulatban könnyű volt átszellemülni. Repült a tollpihe, hangos kacagás, és mindig süti, harapni való, nagyobbaknak egy pohár bor, esetleg pálinka. Bizony előfordult, hogy szereplésünknek az vetett véget, hogy „József” már nem tudott lábra állni, nem, hogy énekelni. Mindig áldást vittünk a ház népére, bort búzát békességet. Falunkban volt egy suszter mester. Azt hittük itt aztán megfoghatjuk Isten lábát. Hűvös fogadtatás, azért megengedték, hogy a lépcső előtt előadhassuk műsorunkat. Megköszönték szereplésünk, áldásunkat, majd húsz fillért nyomtak kezünkbe. Csalódottan távoztunk, később értettem meg, mi smucignak neveztük, de két gyermeket neveltek, a suszter sors akkor sem volt rózsásabb, mint bányász családnak öt gyermeket nevelni, vagy „kulákként” hat-hét éhező szájat betömni. Számomra egy dolog maradt meg nagyon. Csillogó szemű gyermekeket látni, könnyező, áldást elfogadó szülőket… Késő estére, mikor küldetésünk véget ért, nem a pénzt számláltuk, nem a sütik garmadát szelektáltuk, néha átfagyott testünk melengettük, szüleink álomba küldő pusziját élveztük, és álmodtuk a holnapot! …