… Kicsit megfáztam, talán elkaptam. Torkom kapar, gyakran tüsszögök, orrom nem győzöm fújni. Reggel ébredés után kis kályhámba begyújtok, kellemes meleg, aztán tíz után hagyom, hogy kialudjon. A gázkazán reggel hétkor begyújt, és szégyenkezve kikapcsol. A felhalmozott rőzsekupac, most értelmet kapott. Nem volt hiába a szecskázás, akkorára, hogy a kályhámba beférjen. A mozgást érzékelő lámpákat kikapcsoltam, szemem megszokta fényt, vagy a sötétséget. Ha valami utamba kerül, mert hanyag módon otthagytam, kibuggyan számon egy csúnya szó, aztán mosolyogva odébb rakom. A fahamu a komposztra kerül ilyen, vagy olyan formában, de vissza a természetbe. Szoba növényeim még tűrik az éjszakai hideget, élvezik a hajnali harmatot, de hogy tudjanak újra éledni a sufniba kerülnek, kinek új föld, vagy csak pótolni, megteszem. Aztán alig fűtött szobáimba kerülnek, téli álomra. Fényt már ritkán kapnak, meleget annyit, amit takaróm alól kinyúló lábam elvisel. Locsolni már ritkán kell, csak annyit, hogy földjük soha ne száradjon ki. Sokuknak sorsa megpecsételődik, az erős fennmarad a gyengébb a komposzton végzi. A természetes kiválasztódás sorsa a kezemben van, én döntök, élni, vagy meghalni. Lehetek részre hajló, megalkuvó új cserépben éltet adó. Aztán mikor magamtól kérdem miért, kiért? A szívem elszorul, hol van a nagy kérdés, élni és élni hagyni? Kis unokám nyáron elvetett magvai kibújtak, az Ő örömére, vigyáztam locsoltam, egy maradt életben, ugye vigyázol rá! Mert eljön a számonkérés ideje, mint akkor, mikor barátomék kis gyermekei apró fehér nyuszikkal játszottak, simogatták és angolra tanították. Egy év múlva mikor újra találkoztunk örömmel újságolták, a nyuszi felismert, ha simogatom szereti, bár angol nyelvtudása halványult, de az én nyuszim! Igen, mert múló generációk képesek átadni élet érzést, ha nem másért az illúzióért…
Mindez csupán az ősz, képes próbára tenni, megmutatni mi az, ami már nem a nyár, butítóan meleg, hideg hajnalok, hideg éjszakák, takaród télire váltod, de lábujjad fázik, ha kinyújtod, nincs ki melegítse, nincs ki melléd bújjon, kinek ölelésében nem volt hideg, csak a hűvösen átjárt meleg boldogság! … Eszembe jutott egy örök igazság, megfagyhatsz meleg takaród alatt, de összebújva soha…
Tudod ez olyan, mint a rőzse a kályhámban, hirtelen nagy lángra kap érzed melegét, érzed a múltat, a parázs még izzik, aztán már csak a hamuban turkálhatsz. Újra rakod, hiszen van még mit elégess, elég háromszor fújnod és újra lángra kap. Arra emlékeztet, amikor apu megrakta a cserépkályhát, nem volt alternatíva, csak a jó meleg. Hajnalra összebújt gyermekek, kinek nem jutott, a dunyha melegítette. Nem volt tüsszögés nem volt nátha, a hűvös ébredés a sparhelt melege, frissen sült krumpli, egyet a zsebünkbe, egyet a bendőnkbe. És mentünk az iskolába. Olajozott padló, jaj el ne csússz, és a hatalmas kályhában meleget adó szeretet. Kik közelebb ültek a trikót is levetették volna, kik az osztály végében a bekecset is magukra húzták. Nem volt elégedetlenség, a tény elfogadása. Nem volt márkás cipőnk, amit testvéreim levetettek, dorgónk az ujjak vége kivágva, mert míg a talp egyben volt, használható kelme. Ha véletlenül új cipőt kaptunk, boldogok voltunk, mindig legalább két számmal nagyobbat. Az orrát vattával tömték ki, hogy ne csónakázzunk benne, vigyázz rá, mert kisebb testvéred várja, hogy rá maradjon. Nem tudom tudod-e mi az a kapca? Csizma volt otthon néhány darab, megtanultuk hogyan kell lábunkra tekerni, hogy ne bántson, és mentünk dagonyázni, hóban sárban fagyban, és mikor lábujjunk lilára fagyott, ott volt anyu. Lavorban hideg vízbe mártottuk, mikor már enyhült a fájdalom, ő dörzsölte, és simogatta. A ruhákkal is így voltunk, nem volt kislány, kinek hiúsága újat követelt. Megelégedtünk azzal ami volt. Agyon stoppolt, varrott de mindig tiszta, frissen vasalt. Az volt a furcsa mai szemmel aggyal gondolkodva, hogy soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy neked csak ennyi jutott? Nem mondom, hogy nem vágytunk többre, agyunkba bevésődött, mi nem vagyunk szegények, hiszen sokuknak ennyi sem jutott. Ha valami elszakadt, kinőttük anyu igazított rajta, megtanultam zoknit stoppolni, nem volt lyuk, mi nem eltüntethető. És elhiszed, hogy boldogok voltunk? Mikor Erik unokám azt mondta, a Gitta mama az én varróm, lelkem megmozdult, mert mint anyám a feleségem sem ismert lehetetlent.
Talán a jelen a múlt találkozása, kicsit másként, de értelemben ugyan úgy! Az érték mentés volt a cél.
Hetente egyszer fürödtünk, közös meleg fürdővízben. A bojler izzott, csövén tűzforró víz töltötte a kádat falakon a lecsapódott pára. Lubickoltak gyorsan, mert ott várakozott a következő turnus a nagyobbak, kiknek már a langyosabb víz is elég meleg volt. Dörzsöltük kicsi testüket friss pizsama és irány az ágy. Mi már kicsit reszkettünk, a meleg talán lelkünkben, mint testünkön érvényesült. Nem volt utánpótlás, a bojler nem adott több meleget. A kád szélén megült a kosz, amit levetettünk, anyámék mégis képesek voltak lemosakodni a már langyos vízben, és tisztának érezni magukat. Talán nem a higiénia, az összetartozás a szeretet oda-vissza.
Nem tudom merjek-e arra gondolni, hogy csak előre megyünk és nem hátra. Egyet hátra lépni, nem bűn a remény amit egész éltedben érezhetsz a mindig jobb jövőt. Unokáim gyenge immunrendszere vajon bírják-e a megpróbáltatást. Képesek lesznek-e alkalmazkodni, a meleg adatik nem privilégium, ha folyik az orra, oviba iskolába nem mehet. Vajon kiknek maradt kis kályha, iskolákban nagy kályha? Pislákoló romantikus gyertya fény, petróleum lámpa, tyúkokkal feküdni, hajnal hasadtára ébredni. A természetes fény újra létünk eleme lesz, aztán megszokjuk a félhomályt a sötétet. Talán tündöklő karácsonyi fény tűzijáték is csak a kiváltságosoknak jut. Ha esti sétán unokád kérdezi, papa ők gazdagok, mi szegények vagyunk? Lehet, de mi így is boldogok!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése