... Nem tudhatom volt-e álmod amikor csatáztál, életedért küzdöttél és felébredtél, hálás voltál, mert élsz, mert féltetted tyúkszaros életed. Nem volt számodra háború, csak az álmaid gyötrelmes pillanatai, mit megélni olyan nehéz volt, mint napjaid. Mert bizony tagadhatnánk, de nem lehet, voltak pillanatok mindannyiunk életében, mik a kilátástalan felé sodortak. Izzadt gyűrt párnáink közt ébredve, talán egy mosoly volt, mit kaptál, kicsim rosszat álmodtál. Jobbik oldaladra fordultál, és aludtál tovább, valakik védő oltalmában. Nem kellett felnőttnek lenned, gyermeki szíved olyan érzékeny volt, mint aggastyáné, tán, mint az én szívem. Ha megöltél egy darazsat, mert ruhád alá férkőzött, bizony fájt és fájt, hogy nem ment máshová, ahol nem bántják, mert ő is csak az éltét féltette, téged soha nem akart bántani...
... Évtizedek törődő munkája, mikor majdnem minden a helyére kerül. Ki hitte volna, hogy tíz-húsz évvel ezelőtt lemetszett gallyak, ma kályhámban sercegnek enyhe meleget árasztva lelkemnek és testemnek. Egy kincsesbánya, előkerült metszőolló, hámozó kés, nyél nélküli balta, gyerekjáték, és sok más, mit a természet nem képes megemészteni. Mikor azt mondjuk őrizd a természetet, kicsit erre is gondolok, egy régi söröskupak, sarokpánt, ezernyi szeg, kicsi és nagy csak alakját kémleled, nem mai gyerek. Mindig rostálok, mi értékes az anyaföld, visszakerül az örök körforgásba, mi fent marad, kő, zúzalék, a „kincsek”, címeres téglák, valamikor funkciójuk volt, ma is őrzik eredetiségük.
Mélyre ásni nem merek, talán nem is szabad, hiszen kertem minden zuga lehetett a „kedvencek temetője”. Néhány éve feltártam kertemben egy ciszternát, olyan vízgyűjtőt. 60x60-as lejárata volt betontetővel. A kíváncsiság és még a volt erőm arra késztetett, hogy merészkedjek. Kb. 3x3 m-es akna. A mélységét nem tudtam megítélni, hiszen több évtized felgyülemlett hordaléka fogadott. Eszembe jutott apám, aki több száz méterre a felszín alatt ugyanezt tette. Csigák, több ezer millió éves lenyomatok egy szénné vált fatörzs. A mindszentkállai kőtenger, kőbe ágyazott történelem.
Gondosan épített téglafal, szinte minden száraz volt. Pókháló annyi, amennyit az elmúlt kor megengedett. Lámpám pislogott, szemem még inkább. Házunk felől kb. 20-30-as betoncső és a szomszéd felől is. Talán az egyetlen bejárat, kijárat a mély föld. Volt benne mosókefe, fogkefe, körömkefe, meszelő és több ezer borotválkozó penge, az elmúltkor hagyatéka. Természetesen arany ékszer, egy fülbevaló, gyűrű, nyaklánc sehol. Házunk az ötvenes években épülhetett, a ciszterna is. A kapubejáróban hatalmas cseresznyefa ékeskedett, gondolom a hasonló időből. A gyökerei képesek voltak összeroppantani a beton csövet. A 90-es években mikor a csatornázás megvalósult, értelmét vesztette a régi szennyvízelvezetés. A korábbi években még „szippantottak”, de már nem volt mit.
A feltáratlan „kincs” nem volt ijesztő, inkább titokzatos. A mennyezeten elhalt gyökerek, az oldalfalak biztonságot nyújtón stabilak, csak az alj volt feltáratlan. Akkor még volt segítőm, ki a megrakott vödröket talicskába öntötte, és rostáltunk együtt a „csodát” várva. Persze a csoda bennünk volt, mert mindig reméltünk. Munkánk eredménye több köbméter érintetlen föld, a múltat komposztálni képes erő. Hosszú-hosszú idő elteltével elértem a vélt aljat. Innen már nincs tovább. Egy makulátlan tiszta verem volt a miénk. Érezhettem boldogságot? Igen elterveztük, megvalósítottuk magunk, magunknak! A falakat gondosan megtisztítottam, a beömlő nyílásokat elzártam. Vízálló habarccsal felkentem, megmaradt csempével borítottam, gondoltam jó lehet még szűkös napokon, akár óvóhelynek is! Ha belegondolok, mennyi elvesztegetett idő energia, de egy pillanatig sem bánom, olyan közös csoda volt, mi kevés embernek adatik. Aztán vissza betonoztam, csak annyi helyet hagytam, hol betekinthetek. Kiépítettem az új vízelvezető rendszert, a tető vízhozama aknám rejtett vízgyűjtője lehet. De ahányszor betekintettem, az alján árulkodó víznyomokon kívül mást nem láttam. Betudtam a természetnek, és fügefát ültettem fölé.
A dédi kertjében a betemetett vermek, a hegyen a pincébe ásott vermek, a fejezeteken eltemetett vermek, mind-mind a történelem a természet közös rejtélyei maradnak. Az én életem, mint mindenkié véges. Csak egyben bízom, unokáim nem lehetnek megszállott „kutatók”, mint a papa, mert a féltés megóvja Őket, bizony sokszor ijesztő nem veszélytelen múlttól! Mindig tanítani szerettem volna, saját tapasztalásaim, megélt érzelem világom, kialakult jövőképem átadni gyermekkorom világát…
Aztán mikor belefeledkeztem, mit írni akartam, rám tört, Pavlov kutyája, mert a bendőm éhes! Hűtőm tágra nyitom, de szem szám nem ingere, maradt a mélyhűtőm. Csonttá fagyva jégcsapoktól lógva dobozokat találok, felirat csirke becsinált leves, gondolom benne pici csirke far-hát, mert imádom. Tuningolom az élet ízével, bors, csípős paprika, egy kis cérna metélt, akarhatsz jobbat? ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése