… Mindannyian másként közelítjük az életet, van ki benne él a mindennapjai szolgájaként, van aki vágyakozik van, aki a múltra emlékezik. Mégis van benne közös, hogy elválaszthatatlan.
Egyik a másik nélkül nem
létezik! Gyermekként, talán még igaz hívőként, nem
iskola bélyeget gyűjtöttem 1,-Ft-ért, mert nem tehettem. Jó cselekedeteket,
mert az mindig elnyerte jutalmát. Gyakran kellett gyónnunk, hogy lelkünk mindig
tiszta maradjon, mert Isten megbocsájtott minden vétkünkért. Tiszta gyermeki
szívünknek nehéz volt „vétkeket” felsorolni, de büszkén tettük, mert három majd öt fiú gyermekként olyan
nincs, aki makulátlan.
Megbántottam szüleim szóban tettben cselekedetben,
elvettem öcsém játékát, mert én szerettem volna vele játszani, irigy voltam,
mert a padtársam krumplicukrot szopogatott és nekem nem adott, loptam a
szomszéd cseresznyefájáról, mert megkívántam és nekünk még nem érett, hazudtam,
mert azt mondtam tanultam, pedig csak a csirkéket lestem, amint anyjuk körül
boldogan szaladgáltak csipegettek. Látod a hét főbűn közül mindig jutott, mit
meggyónhattam. Mert bizony megöltem darazsat, mikor kis tesóm almáját dézsmálta,
és gonosz voltam, mert béka szájába cigit dugtam és vártam, hogy elpukkadjon,
mint egy lufi. Madárfészkeket raboltam, mert olyan jó volt meglelni és
kifosztani. Ürgét öltem, mert azt mondták a húsa tiszta és finom. Társaimmal
hadakoztam, a birtoklás vágya, mert a „főszeg” a miénk. Soha nem
paráználkodtam, a kíváncsiság meglestem mi a lányok bugyija alatt rejlik, de csak engedéllyel,
ha megmutatom a fütyimet. Ezt csak Isten tudhatta, hiszen Ő mindent látott, no
meg testvéreim, akikkel takaró alatt mindent megosztottam, szüleimmel soha! Főben
járó bűn, soha nem mertem meggyónni, hogy egyike voltam, ki csúzlival
megsoroztam bukósisakját a temetőkertből, mikor hazafelé motorozott. És nagyon
irigy voltam, mikor a tíz tojásból készített rántottát a gyerekek elől
felzabálta, és irigy amikor nagy pénteken ablakából lesve sonkát zabált, mikor
nekünk tilos volt. Mikor meglátott nyálas mosolya, mégis a szeretetről
árulkodott. Gondoltam vannak közös titkaink, ami csak a miénk. Az élet arra
tanított, a megbocsájtás, az elengedés
erény, ami a Te szabadságod! Vajon így van napjainkban is? Nem volt nehéz gyónni, Isten előtt, de nehéz a pap
előtt. Azt mondták Isten szolgája, mégis nehéz bűneimről beszélni, nem
volt a lelkem bizalmasa. Nem tudom, hány „miatyánkot” rótt ki rám, de ott is
csaltam. Ajkam cserepes lett volna, ha mindent teljesítek. A templomkert
keresztjeit megosztottam, itt nem, csak keresztet vetek, ott elrebegek egy
imát, de csak félig. Tudtam Isten velem van, lát engem, és megbocsájtja
huncutságom, jó akarásom, hiszen az Ő gyermeke is vagyok… Gondoltam a „purgatórium”
tűzében fogok égni és lelkem megtisztulva talán a mennyek országába juthat…Igaz társaim, kik velem együtt huncutkodtatok, gyermekként bűnbe estetek, gyóntatok, hogy gondoljátok? Igazi szabad világ volt, szabad volt kicsit vétkezni, szabad volt élni, nevetni egymást büntetlenül kicsit "bántani", és szeretni, mert a mi Istenünk mindent megbocsájtott, néha szemét lehunyva, de velünk, mellettünk örökké!...Ha a bűnök bocsánatát elnyertük, szabad felnőttként tiszta szívvel élni, ha kell meghalni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése