... Tudjátok milyen szép a reggel? Minden nap madárcsicsergésre ébredni, aztán rájönni, hogy unokád kedves hangja az a madár, cicanyelven. Soha nem kívánt ennyi boldog jó reggelt, mosolygó arccal, ragyogó szemekkel senki. Aztán nincs megállás, míg azt nem mondja, jó éjt papa, szép álmokat! Már érzem az illatod, cigi füstöst, de szeretem! Tudod, mit jelent huncutkodni? Ma a papával lefújtunk egy üveget arany sárgára, meghintettük arany csillámporral, és vártunk sokáig, amíg meg nem szárad. Persze titok, meglepi anyának, apának, a mi titkunk a papával.
... Hogy minden együtt töltött perc élmény dús, boldog legyen,
bizony kreatívnak kell lennem. Már rutinból főzök, sütök mégis néha a Nethez
kell, hogy forduljak, a rántás nem azonos a habarással, ezer kérdésre
válaszolni. Papa mit jelent, hogy a tésztának kelni kell, mikor aludt el? A tüzet
miért kell újra és újra fújni, hogy lángra kapjon? Mit jelent, hogy lángra
kapjon? És folytathatnám… Ugye butaság, ha sok répát eszek, tudok fütyülni? A
nyuszik, a lovacskák sem tudnak fütyülni, pedig sok sárgarépát esznek. A fasírtba a
húsgombócba tojás is kell, mert szétesik. A gríz gombóc a daragaluska zsemlyemorzsából
nem olyan finom...
Mintha megszűnt volna a világ tudtam a jelenben élni, nem
volt vágyakozás, nem volt kesergés, csak a ma és a holnap és az aggódás, hogy
minden maradandó szép legyen. Volt meglepetés, minden napra jutott huncutkodás,
nem várt találkozás. Anyával gondolatban mindent megosztottam, ha feledtem
volna is unokáim nap, mint nap emlékeztetettek rá. Elmúlt a nyár megint egy és
élek ahogy eddig is feltöltődve energiával életerővel, mert tudom jön az új
unokám, kopogtat az élet kapuján. Megkaptam mindent, mire vágytam a szeretetet,
a megértést a tiszteletet és a hitet, hogy tovább kell, hogy éljek! A természet
is támogat kizöldelt újra a fű nyírni kellene, a sövény egekig ér, a körte hull, a
szilva kukucikkal vetélkedve mosolyog. A málna elszáradt töveit vágni kellene, új
frizimiskát adni a kertemnek. Az idő nekem dolgozik, mindig annyit, ami
belefér. Ma már csak nosztalgiázok, korán ébredek, de nem hallom fejem fölött az
apró lábak csoszogását, az átrohanó lépteket nem látom az örök mosolyt, ma mit
huncutkodunk?
Aprítom a kertem „hulladékát”, ahogy évek óta tettük. Kis kályhám, talán elegendő hőt termel, feledve a gáztüzelés kibírhatatlan számláit. Mert a természet engem szolgál, apró gallyak a komposztban, nagyobb ágak a kályhámban, mint régen a sparheltben, csak gondoskodj, hogy a tűz soha ki ne aludjon!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése